“Egy fegyelmezett és hatékony akklimatizációs program után rendkívül hosszú várakozásra kényszerültünk az erős szél miatt. A csúcstámadás során a vártnál lassabbak voltunk, ennek oka részben lehetett az akklimatizáció egy részének elvesztése, részben egyszerű becslési hiba: az egyes szakaszok megtételéhez szükséges időket gyakran a palackos mászások alapján becsültük meg. Végül körülbelül 8600 és 8700 méter között mind az alaptábor-vezetőm, mind mászótársam a visszafordulást tanácsolta”
Klein Dávid: idén nem lesz több csúcstámadás www.sparexpedicio.hu/naplobejegyzesek
"Értékelésem szerint a feladat nem lehetetlen, de számos objektív és szubjektív körülmény tökéletes együttállása szükséges hozzá és a legkisebb apró részlet hiánya is elegendő a kudarchoz ... Szüleimnek, mászótársamnak – Ang Mingmának –, alaptábor-vezetőmnek – Török Edinának – lelkes és lelkiismeretes háttércsapatomnak, barátaimnak, névadó szponzoromnak, a SPAR-nak köszönöm szépen a lehetőséget, barátságot, támogatást, segítséget, bíztatást!”
Mi lehet egy sikertelen mászásnak a tanulsága? A kérdés rossz. Inkább befejezetlen mászásnak kellene titulálni. Mi lehet egy befejezetlen mászásnak, csúcstámadásnak a tanulsága? Talán éppen az, hogy nem kell mindent befejezni. Vagy éppen nem lehet mindent befejezni. Valamit csak abba lehet hagyni. Az első csúcstámadás befejezése előtt Dávid segítői a visszafordulást tanácsolták, mikor már csak 250 méter volt hátra. Tegyük hozzá, hogy a legjobb oxigénpalack nélküli mászása volt, egyéni rekord és az idei Everest expedíciók sorában is a legjobb. Ebben a magasságban magyar alpinista 12 éve járt palack nélkül. Bár engem nem ez érdekel. Bár lejjebb ereszkedett, hogy felkészüljön a következő mászásra, a további próbálkozás lehetetlenné vált az erős havazás miatt. Az összes expedíció úgy döntött, a hírek szerint, hogy elindulnak lefelé.
Nem arról van szó, hogy egy gyáva ember meghátrált. Mi szeretjük ilyen fekete fehérben, győzelem kudarc kettősségében látni a dolgokat. Volt ereje abbahagyni. Ez is győzelem. Gondoljunk egy drogosra, alkoholistára, szerencsejáték függőre. Volt ereje abbahagyni. 250 méter. Mint ide a bolt. De micsoda 250 méter. Percenként egy-két méter. Így más a helyzet. Ez az első. A második, hogy le kell jönni. Nincs újabb próba. Talán majd jövőre, vagy pár év múlva. Függ az anyagiaktól, a hozzáállástól, a felkészültségtől. Vége van. Ennyi volt. Nekem nagyon szimpatikus, hogy egy eszme nem lett rögeszme, életet követelő elmebaj. Az eszméből az életre eső részt választotta. Lehet, hogy megszállottja a hegymászásnak, de inkább az élet uralkodik rajta.
Nem ér véget a története. Vannak még hegyei. Legyen a hegy szimbólum, bármit is jelentsen. Meg kell állni időnként az ilyen hegyek előtt és azt mondani, ez nincs hatalmamban. Mint a nemrég olvasott Igék Jób könyvéből: "Ki merné elhomályosítani az örök rendet tudatlanul? Azért mondottam, hogy nem értem. Csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám.
Hallgass meg, hadd beszéljek! Én kérdezlek, te pedig oktass engem!" Jób 42, 3-4
Egy ideje az fogalmazódik meg bennem, és nem a veszteségek, vereségek fájdalma miatt, hogy bár vannak vesztes csaták, de nem feleslegesek. A jövőre nézve hordoztak különös tartalmakat. Ha nem lettek volna, lehet, hogy már nem is lennénk. Bár megértem, hogy fájdalmas némelyikre gondolni is, de mégis továbblökött, identitással ajándékozott meg. Egyszerűen a lét és nemlét határán, bár fizikai megsemmisüléssel fenyegetett és néha be is váltotta ezt, mégis a fizikai és szellemi lét területére hajított vissza. Ha kértük, ha nem.
Most is valami ilyesmi zajlik itt. Hinni akarok abban, hogy mi akik itt élünk és egyensúlyozunk a lét és nemlét határán, talán egyszer közösen hagyjuk magunkat visszalódítani a létezés isteni felségterületére. Ez jó közös program. Abbahagyni a nemlétet, vagy az arra való kísérletet és elkezdeni a létet. Ez a létezés.
Hozzászólások