A helyszín Therwil városa, Basel közelében, itt kért felmentést a két diák a kézfogás alól, a hitükre hivatkozva: az iszlám tanításaival ellentétes az, hogy egy ismeretlen nő kezét szorongassák. A helyi iskolaszék összeült, és úgy döntöttek, hogy az esetleges diszkriminációs vádaknak elébe mennek, és a két diák (egyikük 14, a másik 15 éves) felmentést kapott a kézfogás alól, nemtől függetlenül. A terv jónak is tűnt, mégis botrány lett belőle.
A Schweiz am Sonntag hetilapban ugyanis megjelent az esetről egy cikk, ami országos vitát váltott ki. "A szabad vallásgyakorlásra való hivatkozás ebben az esetben nem áll meg", jelentette ki Simonetta Sommaruga igazságügy-miniszter. "A kézfogás a kultúránk része, régi hagyomány." Sokan egyetértettek vele. "Ma még csak egy kézfogás, de mi lesz a következő?" - tette fel a kérdést Felix Mueri, a bevándorlásellenes Svájci Néppárt elnöke, aki egyben a svájci parlament oktatásügyi bizottságának elnöke is a 20 Minuten online lapnak adott interjúban.
Áll a bál Svájcban a tanárnőikkel nem pacsizó muszlim diákok miatt - Index
Svájcban áll a bál egy tulajdonképpen jelentéktelen ügy miatt. Mit számít az, hogy most legyen-e kötelező a muszlim diákoknak is a kézfogás tanárnőkkel, avagy sem? A svájciak igazán lehetnének nagylelkűek, s mondhatnák azt, hogy ez végül is mindegy. Ha az a két muszlim tanuló nem akar kezet fogni nőkkel, mert tiltja a vallásuk, akkor ne tegyék. Végül is az egésznek semmiféle jelentősége nincs. Ez lenne a ma bevett, „normális” gondolkodás, nem? Félre a bigottsággal, a betokosodott szokásszerűséggel! S lám, váratlan dolog történt. A Therwil-li iskolaszék ugyan megadta a felmentést a két muszlim diáknak, de a Schweiz am Sonntag cikke nyomán mégis botrány lett belőle, elindult egy tiltakozási hullám a felmentés ellen, el egészen addig, hogy Simonetta Sommaruga igazságügy-miniszter ezt találta mondani: "A kézfogás a kultúránk része, régi hagyomány." S mint olvasható: „Sokan egyetértettek vele.” Mi történt a svájciakkal? Ilyen pitiáner ügy miatt tiltakoznak? Elment az eszük? Ennyire bigottak lennének?
A cikkből nem derül ki, hogy a svájci iskolában hány muszlim diák tanul. Csak annyi, hogy kettő közülük kért felmentést a kötelező kézfogás alól. Annyi azonban ebből az esetből is nyilvánvaló, hogy a muszlim hitű bevándorlók nagy csoportján belül vannak és vélhetően lesznek olyanok, akik – még ha szervezeti-intézményi szinten integrálódnak is – soha nem fogják feladni a hitüket, a vallásukat, a szokásaikat, a hagyományaikat. Követelésekkel állnak elő, adott esetekben olyanokkal, amelyek szembe mennek az európai normákkal. S mi erre a tipikus, ma normatív válasz? Az, amit az iskolaszék tett: megadta a felmentést – mint olvassuk – előre félve a „diszkriminációs vádaktól”.
Az eset több szempontból is jellemző a mai Európára. Egyrészt félelem a megbélyegző, démonizáló szavaktól. Inkább legyél anyagyilkos, de az Istenért, nehogy a diszkrimináció vádja érjen, mert akkor neked annyi! Másrészt ez a hihetetlen engedékenység, nehogy a zártság, a bigottság, az intolerancia, a be nem fogadás, az idegengyűlölet gyanújába keveredj. Olyannyira, hogy már-már nekünk kell bocsánatot kérni. Tisztelt Jövevény! Bocsássa meg nekünk, hogy vannak még eddig le nem vetkőzött szokásaink, amelyek sértik Önt. Bizony, az idegengyűlölet még itt lappang a sorainkban, tele vagyunk rögzült előítéletekkel. Például nem szeretjük a kutyahúst, de ígérjük, küzdünk ellene. Ígérjük, hogy igyekszünk. Mert mi befogadók vagyunk, noha vannak még régies maradványok. De mi nyitottak akarunk lenni, és határtalan szeretettel befogadjuk Önt. Mert mi szeretjük az egész emberiséget. Inkább nem teszünk utalást a kereszténységre az alkotmányban, leszedjük a keresztet, eltávolítjuk a karácsonyfát, megszüntetjük a kézfogást is. Mondja csak el bátran, mit szeretne még, mi az, ami sérti Önt itt, Európában. Mi ezeket a régi szokásszerűségeket, berögzültségeket mind eltávolítjuk, letagadjuk önmagunkat, csakhogy tiszteletben tarthassuk az Ön vallását, az Ön hagyományait és az Ön szokásait. Mi nyitottak vagyunk, és mi nagyon-nagyon megértjük Önt. Biztosíthatjuk Önt, mi dolgozunk egy olyan Európán, amelynek az identitása nem sérti Önt, csakhogy az Ön identitása minél jobban kiteljesedhessen itt. Addig is, kérjük szíves türelmét, s elnézést kérünk az Önt itt ért sérelmekért.
S ebben van Európa legkomolyabb sérülékenysége. Két kultúra találkozik itt, s az fog győzni, amelyiknek az identitása erősebb. S hogy min is múlik az identitás ereje, nehéz ugyan megfogalmazni, de annyi bizonyos, hogy köze van ahhoz, amit egyszerűen csak ragaszkodásnak hívunk. Ragaszkodás szokásokhoz, gesztusokhoz, ételekhez, épületekhez, tájakhoz, emlékekhez, versekhez, valláshoz, nemzethez, nyelvhez, mentalitáshoz, hagyományhoz, szóval mindahhoz, amelyek nélkül nem lehetséges elképzelni az otthont. Talán azt is lehetne mondani, hogy a kultúra az a mód, ahogyan az ember otthont teremt magának a világban, s az identitás alapja pedig az otthonnal való azonosulás.
Csakhogy Európában valamiképp uralkodóvá vált egy olyan nézet, amely a mindenkori modernitást, a haladásnak nevezett értéket egyenlővé tette a hagyományról való lemondással. A szokás, a hagyomány, az emlékezet és emlékezés eleve rossz, mert a haladás gátja. „Az emlékektől mentes emberiség rémképe nem egyszerű hanyatlástermék, hanem szükségszerű velejárója a polgári elv előretörésének. Közgazdászok és szociológusok, mint például Werner Sombart és Max Weber, a tradícionalitás princípiumát a feudális társadalomformákhoz rendelték hozzá, az emlékezés, az idő és az emlékezet irracionális maradványként takaríttatik el a haladó polgári társadalom útjából ” – mondotta volt Adorno.
Nem kétséges, hogy ha az emlékezet csak irracionális maradvány, akkor nincs mihez ragaszkodni, sőt az emlékektől mentes emberiség képe lesz maga a haladás. A különös az, hogy ezt az elképesztő programot emberek milliói bevették, s a szokások, a hagyományok, a vallás, a nemzet, a család megőrző kereteit ujjongva adták fel, s nem vették észre, hogy közben önmagukat számolják fel. Az önfeladás programját elnevezték nyitottságnak, amely ráadásul felsőbbrendűnek is érezte magát minden más, úgynevezett zárt kultúrával szemben. Csak azt nem fogták fel milliók, hogy a nyitottság kultúrája is zárt kultúra, amelynek a zártsága pont abban van, ahogyan a nyitottságot abszolutizálja, s a hagyománnyal, az emlékezettel, a ragaszkodással, az otthonnal nem tud mit kezdeni.
S ez különös módon épp napjainkban válik nyilvánvalóvá, amikor megjelent a látóhatáron egy másik kultúra, amelyről kevésbé lehet elmondani, hogy nyitott, hanem sokkal inkább hagyománykultúra az európaihoz képest.
S így válhat most a nyitottság ideológiája csapdává, amely lefegyverez, hiszen nem tud érveket szolgáltatni az önvédelemhez. Holott nyilvánvaló, hogy Európa most harcban áll, s a végső kérdés az, hogy melyik kultúra az erősebb. Számomra nem kétséges, hogy az a kultúra fog győzni, amelyik a kitartóbb és ragaszkodóbb lesz. De ha Európa így folytatja, akkor saját félreértett nyitottságának az áldozatává válhat.
Holott csak annyit kellene mondani, hogy jóllehet a kultúrák elvben egyenlőek, de ez a mi kultúránk. Ragaszkodunk hozzá. Ennyi. És ennek semmi köze nincs gyűlölethez, kirekesztéshez. Ez az iskolai történet több mint érdekes, hiszen benne van a mai fortyogó Európa. Látszólag jelentéktelen ügy, ám mégis vihar lett belőle, mert a svájciak egy jó része ráérzett a dolog elvi jelentőségére.
Ráéreztek arra, hagyományhoz való viszony ma stratégiai kérdés.
S bizony, így történhet meg, hogy Európában az iszlám megjelenése egészen váratlan fordulatot idézhet elő a hétköznapi gondolkodásban a nyitott társadalom eszméje politikai elitjének nagy megdöbbenésére. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy a felejtés kultúrája közel sem tudott olyan mélyen meggyökerezni az európai társadalmakban, mint ahogyan azt némely, Adorno-hoz hasonló jósok elgondolták. Ez csak egy átmeneti illúzió volt, amelynek sokan bedőltek ugyan, de ettől még nem tudták végérvényesen felszámolni az európai kulturális múltat. Könnyen lehet, hogy az iszlám megjelenésének köszönhetően, Adorno jóslatával ellentétben, nemhogy az emlékektől mentes emberiség korszaka jött el, hanem váratlan módon, elemi erővel visszaköszön a hagyomány, s az emberek többé már nem fogják bevenni azt a dumát, hogy kulturális hagyomány és modernitás kizárja egymást.
Ennek az ideológiának vége. Új korszak van készülőben, ha ugyan az európai elit képes megérteni az idők szavát.
Hozzászólások