Ez a betegség, a mellrák, szinte bizonyos vagyok benne, hogy a veszteséget, a gyászt vagy egyszerűen súlyos traumát átélő 40-es, 50-es nőket éri utol.
Nem gyilkosság áldozata Harcsás Judit - Origo
Keresték őt, aztán kiderült, hogy meghalt. Egy győri újságírónő tragédiájáról kolleganője megfogalmazta azt, ami Harcsás Judit sok kortársának sorsát meghatározza: a társtalanság, egy-egy álom kergetése, s annak beteljesületlensége, majd szinte menekülés a súlyos betegségbe.
Harcsás Juditot nem ismertem, akkor kezdte újságírói pályáját, amikor én már elkerültem Győrből. De ismerős az az életút, amit kedves kolleganője ír le a megbukott társkapcsolatoktól kezdve az újságírói pályán való sikertelenségig, a számtalan kudarc rövid felsorolásával. Egy könyv a rák leküzdéséről, majd mégis rák és végül ez a szomorú halál valahol a zsombékosban.
Az újságírói pálya amúgy sem egy diadaalmenet. Egyre nehezebb jó lapokhoz bekerülni, vagy egyáltalán megélni vidéki lapoknál, rádiónál. Nehéz tudomásul venni, de szembe kell néznie előbb-utóbb az írást szerető kollégáknak: az újságírás tökéletesen megváltozik, egyre kevésbé van szükség a jól író újságírókra. A zsurnalizmus amúgy is sok esetben megköveteli a felszínességet, vagy mert nincs idő a kellő felkészülésre, vagy mert ez az, amit megkíván a lap. Nem hiszem, hogy nagy örömet jelent egy szellemileg többre hivatott újságírónak tavaszi sminktippeket fogalmazgatni két közéleti híradás, meg terepre rohangászás között. Újságíró barátaim olykor hajszoltak, olykor betegesen frusztráltak. Sokan elhagyják a pályát.
Persze, ki van ma Magyarországon jó helyen? Hányan panaszkodnak arról, hogy nem ott dolgoznak, ahol szeretnék. Nem azt végzik, amit tudnának és amiben jól éreznék magukat. Hogy nem jó a munkahelyi környezetük. Hogy mindez mennyire objektív, az mindig teljesen egyéni, hiszen hajlamosak vagyunk rossz érzésünk okát kézzel fogható körülményekben keresni, mint egy rossz munka, egy kellemetlen főnök, ostoba munkatársak. Nyilván összehasonlítás kérdése is ez. Pedagógus végzettségű ismerősöm, aki kemény fizikai munkát végez egy kórházban, keserűen fakadt ki a panaszkodó volt kollégákra: Majd, ha nekik is fel kell más után takarítani a szennyes dolgokat, akkor szóljanak. Szintén pedagógus-ismerősöm középiskolában tanít. Sok éve, ugyanabban az intézményben. Ajakbiggyesztve közölte: „nívóm alatti munkát végzek”. Akinek hivatástudata van, nem akarja tudomásul venni, ha éppen váltani kell. És akar és kapar, és aztán tehetetlenül kétségbeesik, egyre jobban süllyed élete.
Hívő kálvinistaként sem könnyű az ilyen élethelyzeteket átélni. Még akkor is nehéz, ha az ember megérti, hogy minden az Úr Isten tervében van, és olykor úgy vezetget, hogy nem a mi akaratunk érvényesül. A Gondviselésbe vetett töretlen hit az egyetlen lehetséges megoldás az ilyen élethelyzetekben, amit természetesen nem lehet kierőszakolni az emberből. Különös hivatástudat töltötte be kegyes elődinket is, hiszen akkor is hivatásukat teljesítettek, ha éppen nem a hőn kívánt élethelyzetben voltak. Hivatásuk ugyanis nem annyira foglalkozáshoz és munkakörhöz volt köthető, mint Isten dicsőségének beteljesítéséhez. Ebben elfogadták azt is, amikor helyzetük megalázta őket.
Nem kárhoztatok senkit azért, mert ez a bizonyság nem jutott el hozzá, vagy nem jutott el a szívéhez. Egy megcsalt és lélekben kifosztott fél évszázad terhe ez. Aztán pedig nem elég tudatában lenni a gondviselésnek, Isten munkálkodásának jelét észrevenni és ajándékként elfogadni. Mert hát hiába tudom, hogy hivatásunk van, mégiscsak tépelődtem magam is napokon át, hogy egyáltalán beszélhetek-e egy közéleti blogon arról, amit magam is megtapasztaltam. Ez a rokon érzés, hogy valaki újságíró szeretne lenni, évtizedeken át végigkísérte életem. A tizenéves elképzeléstől sok-sok vargabetű után negyven éves korom után értettem meg, hogy a legnagyobb hálával tartozom Istennek, amiért mindig elterelt erről a pályáról. Mert egészen más dolgokra hívott el. És igenis: igazi hivatásunk mégiscsak a bizonyságtétel – bármikor, bárhol.