Lelkésznek lenni nem könnyű, ha úgy szeretnéd csinálni, hogy Isten előtt becsületesen mondhasd azt, hogy te minden tőled telhetőt megtettél. A teológia egy olyan szakmai és emberi valóságba szocializál, amely nagyon pontos mintát ad eléd, hogy milyennek kell lennie a lelkésznek. A lelki mérce sokszor nagyon magas, sokan közülünk úgy jövünk a teológiára, hogy szinte emberfeletti példaképekre tekintünk úgy, mint normálisra, és hozzájuk mérjük magunkat. Az ideális lelkész képének, amibe szocializálódunk, iszonyatosan nehéz megfelelni, ha nem lehetetlen – és sem a körülmények, sem az emberi természet nem teszi lehetővé, hogy megfeleljünk neki.
Az elmúlt időszakban viszont az vált világossá, hogy nem lehet ezen túllépni. Ki lehet ugyan lépni a látható egyházból – ami az egyházszervezet, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt –, de nem lehet kilépni a láthatatlan egyházból.
Úgy tűnik, hogy a traumán (nem csak az enyémen, hanem sokunkén), hogy a látható egyháznak nincs szüksége rád, nem lehet túllépni, olyan nyílt seb marad ez, amivel kapcsolatban tehetünk úgy, mintha nem létezne, de a legkisebb hozzápiszkálásra is felszakad. Úgy kell találni valami modus vivendit, hogy egyszerre létezik az ember világi és egyházi identitása, egyszerre lelkész-és-nemlelkész, hogy egyszerre zárult le a visszaút a látható, hivatalos egyházba és áll nyitva a láthatatlan, misztikus egyházban. Nem tudsz lelkész lenni, és nem tudsz nem-lelkész lenni. Egyszerre.
Gyöngyösi Csilla: Requiem egy munkahelyért - plakatmagany.transindex.ro
Az elmúlt évtizedben több lelkész kollégám életén át kaptam egy pici rálátást arra a vívódásra, ami egy lelkészben történik, mikor azon gondolkodik, hogy letegye-e a palástot vagy sem.
Nehéz döntés. Elsősorban a saját lelkiismeretével, gondolataival való megküzdés miatt, és sajnos az sem elhanyagolható - sőt elég meghatározó és lelombozó -, amit a kollégáktól illetve a gyülekezeti tagoktól kapnak ilyenkor.
S mivel egy nehéz téma, - vagy inkább nevezzük tabu témának – gondoltam beszélni kell róla. Olyan helyzettel állunk szemben, ami nem idegen a mai világban. 30, 40 évvel ezelőtt ilyen meg sem fordult volna a szolgáló lelkészek fejében (gondolom én, bár akkor még nem sok fogalmam volt a körülöttem lévő világról). Az idők viszont változnak. Nemcsak az egyházban, hanem a társadalomban is. Míg a múlt században az volt a jellemző, hogy az emberek ugyanarról a munkahelyről mentek nyugdíjba ahol kezdték pályafutásukat, addig a mai világunkban pedig nem tudjuk számon tartani (kis túlzással) ismerőseink munkahelyi változásait. S Magyarországon még egész szolid a munkahelyeken a fluktuáció. Külföldön (tőlünk nyugatra) sokkal könnyebben váltanak az emberek akár munkáról van szó, de ugyanígy lakóhellyel kapcsolatban is. Ma inkább az a ritka, aki eléri a 25 éves jubilálást, esetleg onnan megy nyugdíjba, ahol fiatalként kezdte.
Visszatérve a lelkészi hivatásra, bizony, nálunk is jellemző a bizonyos időközönként való szolgálati hely váltás. S az sem ritkaság (ahogyan a cikk írójának esetében is látjuk), hogy vannak lelkészek, akik arra az elhatározásra jutnak, hogy leteszik a palástot. Változik a világ s benne a lelkészi hivatást gyakorlók szolgálat végzése, feladatai, lehetőségei… Egy valami (remélem) nem változik: ugyanannak az Úrnak szolgálunk, ugyanolyan hűséggel.
Viszont a gyülekezetek fejlődéséhez, igényeihez igazodva a lelkészi feladatköröknek is változniuk kell. S mára egy gyülekezeti lelkipásztor az igei szolgálatokon kívül, időként pályázatokat ír, tervez, gazdálkodik, számfejt, könyvel, és még sorolhatnánk, hogy mi mindenben kell jeleskednie a ma lelkészének. Félreértés ne essék, nem sajnáltatni akarom magunkat! Ezt vállaltuk. De! S ilyenkor jön az, hogy néhányan elgondolkodnak azon, hogy mégsem nekik való ez a hivatás, mert nem megy vagy nem úgy, ahogyan „elvárják”. Túl sok, vagy éppen túl kevés. Egyedül van, kiég… és még sorolhatjuk. Egyéni sorsok egyéni döntésekkel. Számomra egy a közös bennük: felvállalják, hogy ez így nem megy. S ezért én becsülöm ezeket a kollégákat! Nem kiemelem őket és nem „dicsérem”, mert ez nem olyan dolog, aminek az ember lánya örül. Sokkal inkább azt becsülöm, hogy mindent átgondolva, merik azt mondani, hogy nem folytatom, mert azzal csak ártok magamnak és azoknak, akik között szolgálok. Azt sajnálom, hogy időnként olyan sokára születik meg ez a döntés, hogy már nem tud emelt fővel kilépni. Csak remélem, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék akkor lenne bölcsességem időben felismerni a pillanatot.
Nagyon nehéz egy ilyen döntést meghozni. Hat évig tanulunk a diplomáért (máig örülök, hogy érettségi után nem gondoltam bele, hogy ez milyen sok idő), felkészülünk (igyekszünk) egy hivatásra, ami elvileg egész életünkben identitásunk része lesz (mert a lelkész, strandpapucsban is lelkész). Ráadásul a teológiai diplomával nem igazán kapkodnak az ember után más munkahelyekről. Mivel parókián élünk (gyülekezeti lelkészekre gondolok), a palást letétele után keresni kell egy lakást. Szóval a palásttól való megválás egy egész élet újra tervezését jelenti. Míg a világban egy munkahelyen való felmondás annyit jelent, hogy keresek egy másik állást (persze ez sem egyszerű). S ez még mindig csak a külsőségek, mert ennél sokkal nehezebb megélni azt a válságot, ami a tényleges oka, hogy valaki „felmond” az egyházban. Egy kudarc, csalódás önmagamban, a hitemben. Szóval nem egyszerű!
S szembe kell néznünk a ténnyel, hogy olyan világban élünk, ahol még hallunk olyan esetekről, amikor egy lelkész úgy dönt, hogy más körben szerzi meg a mindennapokhoz a betevőt. Azért ne felejtsük el, hogy ők nem Istent hagyják el, „csak” a hivatalos egyházi szolgálatból lépnek ki. Ne nehezítsük meg az egyébként sem egyszerű helyzetüket!
Lelkésznek lenni nem egyszerű! Frappánsan összefoglalja ezt a „Tökéletes pap” című rövid kis írás. A szolgálatot végzőknek örüljünk, azokat pedig, akik elhagyják a pályát, ne dobáljuk meg mi is kővel!
