Én is lelkes híve vagyok az eklektikának, de egy egészséges határt kell meghúznunk, hogy mennyi dekoráció szükséges egy adott helyiségbe. Itt is érvényes az az általános mondás, hogy a kevesebb néha több.
Néha váratlanul szakad nyakunkba a nyár. No, nem úgy, hogy havazna vagy elűzné a tengerhez vágyókat álmaiktól, hanem gazdagságában lepi meg azokat, akik néhány héttel korábban nem restelltek kertjükben a föld forgatására erőt pocsékolni. Amikor a kertben vagyok mindig különös érzés fog el. Különös és semmihez sem hasonlítható.
Ma egyik fiammal jártuk körbe a város legnagyobb piacát. Miközben gyakorlott látogatóként mutogattam a standokat, semmit sem vettünk. Azaz mégiscsak visszafordultunk egy ismerős nénihez: tojásért. Tyúkjaink és más haszonállataink sincsenek. Város közepén élünk, nem is lehetnének az érvényben lévő rendelet szerint. De időlegesen azért sikerült a törvényesség határát feszegetni, no, nem rosszindulatból, hanem mert egyik Erdélyből származó néni meglepett egy családlátogatáskor egy hízott tyúkkal. A meglepetés náluk kezdődött. Váratlanul csengettem be egy késő nyári délutánon. Tudtam, hogy az erdélyieknél nincs harag, ha bejelentkezés nélkül kopogtat az ember. Szívesen fogadtak, aminek a vége az lett, hogy „tiszteletes úr, ha tudtam volna, hogy jön, levágtam volna a tyúkot. De így is odaadom, ha elviszi és otthon levágják.” Annak rendje s módja szerint egy zsákba bújtattuk a hízott fehér tyúkot – volt az vagy három-négy kiló élősúlyban -, ami látványossággá lett a város lámpás kereszteződéseiben. Történt ugyanis, hogy menetközben kiszabadult alsóbb testével a zsák kötelékéből és bár lábai össze voltak kötve időnként magas repülés végzett a zsák súlyával összefüggően. Egy autós, aki a lámpánál mellém sorolt gyanús tekintettel méregetett, amikor egy számára ismeretlen valami olykor felemelkedett az egyterű hátsó részéből. Itthon aztán egynapi zölddel kellett beérnie, mire alkalmas embert kerítettem nemcsak a tyúk terítékre kerüléséhez, hanem a család akkor még apró gyermekes részének megnyugtatásához. Merthogy a pipi húst mindenki szereti, csak a pipit sajnálja. Ezt a modern dilemmát kellett valahogy megnyugtatóan feloldani.
Azóta élő állat nem taposta az udvar füvét, a sok jót nem mondhatni fajtájáról fekete rigókon és legújabban a sárgabarackban garázdálkodó zöldküllőn kívül. A tengelicek, sőt a varjak a tél beállta előtt kedves vendégek.
Elkanyarodtam a történettől, tyúkjaink nincsenek, de a zöldséges kert mostanában kezdte hullatni aranyait. Gazdagsága már késő tavasz óta kísér. A hónapos retek özöne kimondhatatlan volt, a gyülekezet több családja ízlelhette. A saláta is korán jelentkezett, a fejes májusi ugyanúgy, mint a csokros vörös. Aztán a zöldhagyma következett, Mostanra a saját magból újravetett uborka telít el. Tegnap két vödörrel szedtünk. Ma egy tálnyi uborkasaláta kísérte a kertben sütött bratwurstot, szalonnát, csirkemellet és miccset. Kimondhatatlan gazdagsága Istennek, amivel látogat. Tavasztól mostanig. És mi van még elrejtve! Orvostanhallgató lányomat hazaköltöztettem. Délután már a kertben kötözte a paradicsomot testvéreivel együtt. Örül a szívem. Nem a munkáért, meg lehet vásárolni mindent. Olcsó a paradicsom pürében, dobozban, vagy nyersen a polcon. De az íze??? Aki evett kertből, napsütöttet, talajból ízeket összeszedőt, aki ismeri, hogy a paradicsomnak is több fajtája, s ezáltal változatos íze van, az tudja, hogy a paradicsom több a piros vagy éppen divatos színeket felvonultató sárga, barna fekete növénynél. Vagy a krumpli, a hagyma. Íze, színe nemcsak formája szerint változik, hanem a föld adja annak lényegét, amelyben terem.
S most Isten nekünk mindebből gazdagon ad. Végtelen gazdagságából azért a munkáért, amit nem sajnáltunk a kerttől.
Az ízek, színek, formák gazdagsága lenyűgöző, de leginkább annak tudata gyönyörűséges, ahogyan ma kisfiammal végig sétáltunk a piacon, amit ott árulnak, otthon mind adja nekünk a kert. Ha van függetlenség és öröm, ez az idő ilyen a mi számunkra.
Isten megízlelhető gazdagságának ideje és öröme.