Lakhatatlanná vált egy tűzeset miatt a Dunántúli Református Egyházkerület Árvácska Anya- és Csecsemőotthonának egyik szárnya a Somogy megyei Nágocson. Az egyházkerület vezetése azt kéri, mindenki hordozza imádságban a lakókat és gyűjtést is indítottak, hogy minél előbb újra biztonságos otthona lehessen az édesanyáknak és kisgyermekeiknek.
Az ünnep nem marad el – tűzeset miatt sem - refdunantul.hu
Nézem a képeket, amelyek Nágocson készültek a tűzeset után. November 30-án ugyanis – ahogyan arról biztosan sokan értesültek már –, leégett a Dunántúli Református Egyházkerület Árvácska Anya- és Csecsemőotthona.
Az egyik képen egy elárvult kismackót látok. Valamelyik kisgyermek tarthatta a kezében, amíg lehetősége volt rá. Vagy talán az álmát őrizte éjszakánként. Sok mindenről mesélhetne ez a mackó. Elmondhatná, mi mindennek volt szemtanúja. Hányszor látott félelmet és könnyeket kis gazdája szemében. Hányszor érzett bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot.
De a többi kép is az elárvult életekről szól. Olyan anyákról és gyermekekről, akiknek el kellett menniük, sokszor menekülniük otthonról. Mert valaki bántalmazta őket. Mert soha nem tudhatták, hogyan érkezik majd haza a férj, az apa. Talán nyugodt és békés – bár ez fordult elő legritkábban. Sokkal inkább látták a megmagyarázhatatlan dühöt, haragot, a bármelyik pillanatban kirobbanó gyilkos indulatot abban a pillanatban, amikor belépett az ajtón. És bár az egész család megpróbált úgy viselkedni, hogy ne zavarják a családfőt, a legtöbbször ez mégsem sikerült. Elég volt egyetlen szó, mozdulat, arckifejezés és már csattant is a pofon. A végén rájöttek arra, hogy nem is kell indok, magyarázat. Az erőszak természetessé vált.
Nem tudom, kit mi hozott, vezetett el Nágocsig. Addig a házig, ahol nyugalmat találtak a száműzöttek. Ahol együtt lehetett anya a gyermekével, gyermekeivel.
De előttem vannak azok a gyermekek, akikkel én találkoztam. Akik sokszor fékezhetetlenek voltak még egy-egy hittan órán is. Akiknek a múltja csak lassan, fokozatosan tárult fel. Akik néha-néha beszéltek csak arról, honnan, miből is is jöttek. Hozták magukkal mindazt a fájdalmat, keserűséget, amelynek már gyermekként elszenvedői voltak. Ugyan, mit is mondhatna az a kislány, akit otthon megkötözve tartottak? Vagy azok a testvérek, akiknek édesanyja egy reggel rosszul lett és a szemük előtt halt meg? Vagy az a fiú, aki csomókban tépi a haját?
Nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az ő sebeik begyógyuljanak. Hogy megnyíljanak valaki előtt. Hogy bízzanak a felnőttekben, egymásban.
A nágocsi anyaotthon lakói gyógyulhattak, esélyt kaptak, megtapasztalhattak valami mást, mint ami addig része volt az életüknek. Olyan helyen voltak, ahol nem bánthatták őket.
És ezeknek a megsebzett, elárvult anyáknak és gyermekeknek a rövidebb vagy hosszabb ideje biztonságosnak gondolt világa omlott össze megint, amikor tűz ütött ki. Mindenkit sikerült biztonságba helyezni. A hírek arról szólnak, hogy az élet folytatódik. Ma minden ottani kisgyermek várhatja a Mikulást. Ünnepelni fogják Jézus születését is karácsonykor.
Az otthont pedig újjá fogják építeni. Természetesen ehhez összefogásra és segítségre van szükség. A Magyar Református Szeretetszolgálathoz lehet a pénzadományokat eljuttatni. Tárgyi felajánlásokat az otthon nem tud fogadni, hiszen az egész épület lakhatatlanná vált és nincs lehetőség ezen adományok elhelyezésére.
Adventi készülődésünkben, miközben körülöttünk vannak szeretteink és azon gondolkodunk, hogyan szerezhetnénk nekik örömöt, jussanak eszünkbe a nágocsi „árvácskák” is! Az ő megfosztott, lecsupaszított életük is legyen gondolataink között és lehetőségünk szerint adakozzunk az otthon újjáépítésére!
