„Amikor Istenről beszélünk, elvek és igazságok ütköznek, pedig az istenhit nagyon is személyes kérdés. Milyen jó lenne, ha emberszámba vennénk Istent, ahogy a zsoltáros, aki megszólítja Őt, és párbeszédet kezdeményez vele” – fogalmazott Lackfi. Majd arra kérte a jelenlévőket, idézzék fel emlékezetes zsoltárélményeiket.
Hová menjek lelked elől?
Orcád elől hova fussak?
Ha a mennybe szállnék, ott vagy,
ha a holtak hazájában feküdnék le,
te ott is ott vagy.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék,
és a tenger túlsó végén laknék,
kezed ott is elérne,
jobbod megragadna engem. (Zsolt. 139, 7-10)
Nem kérek mást Tőled, Uram,
hadd vegyelek emberszámba Téged,
Téged, aki annyira hatalmas és más vagy,
akit elképzelni sem tudlak!
Téged, akit bibliai igazságok közé,
elrejtlek teológiai dogmák mögé,
csak ne kelljen úgy találkoznom Veled,
amilyen vagy Te
és vagyok én!
Téged, akit tengerként hullámzó érzelmeim
hol eltakarnak
hol láttatni engednek,
hogy mosolyogj rám,
mint valami kedves smile-Isten...
Téged, akire próbálom újra és újra
Rád erőltetnem akaratomat,
beállítani, mint egy ébresztőórát,
beprogramozni, akár egy buta okostelefont,
hogy tedd azt, amit szeretnék,
s ennél már csak az rosszabb,
ha ennyibe sem veszlek, Uram...
Téged, aki elől úgy menekülök,
hogy Téged küldlek messze, magam fölé,
a mennybe, hogy annyira nagy Isten legyél,
hogy ne vegyél észre engem,
kicsi embert...
Téged, akit úgy próbállak meg lerázni,
hogy bezárlak vastag templomfalak mögé,
díszes oltárok elé
szépen átgondolt liturgiákba és imádságokba,
hogy olyan legyél, amilyennek én szeretnélek
látni és hallani Téged!
Téged, aki nem akarsz mást, mint úgy találkozni,
ahogy gyerekkoromból a naponta jövő postás,
aki nem rohant tovább, hanem leült egy kicsit közénk,
aki a zöld hivatali zubbonya alatt a saját ingjét hordta,
aki nemcsak sárga csekkeket hozott,
hanem levelet is,
kézzel írottat,
nekem...
Téged, aki -tudom- annak örülnél legjobban,
ha úgy tudnánk beszélgetni
nap mint nap
ahogy apámmal sem nagyon szoktam,
őszintén,
bizalommal,
minden mondat után rácsodálkozva,
hogy Te vagy az apám,
s én a Te gyermeked...
Téged, aki -most bevallom Neked – legtöbbször
úgy vagy jelen az életemben, mint
a Nagy Csend,
az Örök Háttér,
a Végtelen Majd Holnap,
aki előtt és mellett
bármit gondolhatok,
érezhetek,
mondhatok,
tehetek, bárhogy
élhetek,
s Te nem szólsz, Uram...
Pedig Te azért lettél emberré,
„hogy társam légy e földön...”
Te, aki annyira hatalmas és más vagy,
akit elképzelni sem tudlak.
Nem kérek mást Tőled, Uram,
hadd vegyelek emberszámba Téged!