Például helytelen megkérdezni kisebbséghez tartozó diákoktól, hogy miért oly hallgatagok. Ez ugyanis nem más, mint mikroagresszió. A Hogyan ismerjük fel a mikroagressziót, és mi az üzenete? című irat elmagyarázza, hogy a hallgatagság okát firtató kérdés bizony valójában azt üzeni a kisebbséghez tartozó megkérdezettnek: „Miért nem alkalmazkodsz a többségi kultúrához?” Az sem kevésbé rasszista, aki kijelenti, hogy Amerika a lehetőségek hazája. A tudós professzor megfejti ugyanis, hogy e mondat valójában azt jelenti, hogy a színes bőrűek lusták, buták s különben is keményebben kellene dolgozniuk. Szintén nyomatékosan ellenjavallt azt hangoztatni, hogy az emberiség egyetlen faj, mivelhogy ezzel tagadnók színes bőrű felebarátaink történelmét.
A Metazin jóvoltából itt van egy anyag arról, hogy a Kaliforniai Egyetemen a polkorrekt rendőrség a rasszizmus elleni ámokfutásában miféle újabb módszert eszelt ki a szólásszabadság még nagyobb dicsőségére. Hiába no, a harcot folytatni kell, mert a helyzet fokozódik. Ilyen a természete. A helyzet azonban egészen abszurd, mondhatnám komikus. Én naiv, valamikor még abban a tévhitben éltem, hogy a szólásszabadságot csak valamiféle külső hatalom veszélyeztetheti. Mondjuk, a kommunizmus. De ha szabadság van, akkor bizony tényleg vége a „ne szólj szám, nem fáj fejem” korszaknak. Tévedtem. Meg ifjonc koromban még azt is gondoltam, hogy a szólásszabadság nagy ellenfelei a hagyományos tekintélyek, mint például az egyház. Mert ugyebár a hagyományos értékek, doktrínák megkötöznek. Mennyivel szabadabb és tágasabb a liberalizmus, amely nem tisztel semmiféle tekintélyt sem. Ettől volt olyan vonzó. Aztán mára kiderül, hogy az öncenzúra új formái jönnek létre a szabadságban, a valaha volt forradalmi „68-asok” szellemi örökségeként.
Nehogy azt higgyük, az írásban felsorolt esetek csak valamiféle zárt egyetemi kultúra jelenségei. Hatnak. Átalakítják, a nyelvet, a gondolkodást, a kultúrát.
Történt egyszer, hogy itt, Magyarországon egy amerikai csoporttal utaztunk valahová, több napra. Pakoltuk be a bőröndjeinket a mikrobuszba, s teljesen természetes módon segíteni akartam a mellettem álló hölgynek, aki egy óriási bőrönddel kínlódott. Dühösen kikérte magának, kitépte a kezemből a bőröndöt, s egy agresszív mozdulattal bevágta az autóba. Már-már azt hittem, meg is fog pofozni. Merthogy miből gondolom én, hogy ő képtelen a bőröndjét az autóba emelni? Ezzel én őt arra emlékeztettem, hogy ő nő. S ez bizony szexizmus, amely sértette az ő érzékenységét.
Nemcsak az tehát a probléma, hogy mások érzékenységét nem szabad megsérteni. Ez még önmagában érthető is lenne. A probléma az, hogy maga az érzékenység is képlékeny jelenség, hiszen az, hogy ki mire érzékeny, nagyban függ attól, hogy ki mit gondol önmagáról. Ez a hölgy arra volt érzékeny, hogy én akaratlanul is arra emlékeztettem őt, hogy ő nő. Ez, belátom, súlyos hiba volt.
Mit ad Isten, a dolog természete olyan, hogy egyre csak nő az érzékenységek köre. Viszont ettől kezdve lehetetlenség kijelölni az érzékenységek határát, a folyamatnak nincs vége. Íme, itt van az új kifejezés: mikroagresszió. Ettől kezdve lehet rettegni, hogy a kérdés tudományos szakértői mikor milyen újabb területeit fedik fel a mikroagressziónak. Miután az üldözendő ellenség a tudatalattiban megbúvó előítéletek köre, bizvást számíthatunk arra, hogy mindig újabb és újabb, eddig nem is sejtett előítéletekre bukkannak. A mikroagresszió szakértői a pórnép tudatalattijának professzionális kutatói. Papírjuk van róla. Ők majd megmondják, hogy mi van a te tudatalattidban. Mert te úgyse tudod. Amúgy pedig, nekik nincs is tudatalattijuk. Ők a tudatalatti fölött vannak, a színtiszta objektivitás birodalmában. A liberálisoknak ez a köre úgy jár majd az előítéletekkel, mint egyes keresztyének az ördöggel. Mindig megtalálják, s végül már többet foglalkoznak az ördöggel, mint Istennel.
Az még csak hagyján, hogy a politikai korrektség szótárának folyamatos terjeszkedése megöli szólásszabadságot. Ez sem kevés. De ami súlyosabb, hogy megöli a nyelvet, a szavakat, hiszen ha megszűnik a megkülönböztetés kimondásának a lehetősége, akkor megszűnik maga a nyelv. Továbbá megöl magatartásmintákat is, hiszen ettől kezdve egy hímnemű emberi lény ezerszer fontolja meg, hogy az ajtón előre enged-e egy nőnemű emberi lényt, hiszen ezzel azt hangsúlyozza, hogy a kettő között különbség van.
De ami még ennél is aggasztóbb, hogy ez a folyamat megöli a gondolkodás képességét. Magyarán a józan paraszti észt. Egyneműsít, uniformizál, s nem engedi a dolgokat néven nevezni. Létrejön egy kódolt nyelv, amelynek egyetlen szempontja van, a sajátszerűségek felszámolása, s a dolgok beemelése valamiféle színtelen-szagtalan, semleges nyelvi univerzumba. Ez végzetesen beszűkíti a gondolkodást, hiszen már elveszett az a szókészlet, amelynek a segítségével a valóság megragadható lenne. Ezért aztán könnyen előfordulhat manapság, hogy egy parasztasszony többet tud a valóságról, mint öt társadalomtudós együttvéve.
A helyzet egészen abszurd, hiszen ez a leszűkített gondolkodási és nyelvi kényszerpálya szabadságban jön létre, mégpedig a liberalizmus talaján. Képviselői – ellentmondva a liberalizmus eszméjének ̶ nemes egyszerűséggel bizonyos szavak, mondatok, gesztusok, magatartásminták betiltásával vélik elérhetni a még nagyobb szabadságot. Holott valójában épp a liberalizmust semmisítik meg, és funkcionálisan pontosan úgy viselkednek, mint a kizárólagosságra törekvő totalitárius eszmerendszerek. Na de egy liberális hogyan is lehetne totalitárius? Nem igaz?
A hagyományos tekintélyeknek, amelyek úgymond gúzsba kötötték a gondolkodást, vége. Hála a haladó forradalmi folyamatnak, végre eljött a szabadság korszaka.
Most aztán szabad vagy. De könyörgöm, ne kövess el mikroagressziót, mert akkor neked annyi.
Hozzászólások