"...ünneplésünk legáltalánosabb és fő problémája az ünnep- és hétköznap határozott megkülönböztetésének hiánya."
Figyelemre méltó interjú jelent meg a reformatus.hu-n Kósa Lászlóval, a nemrég Széchenyi-díjjal kitüntetett történész-néprazjkutatóval. A kitüntetéshez mi is szívből gratulálunk, Isten éltesse Kósa Lászlót! A beszélgetésnek, amelyet Kiss Sándor készített, s amely megjelent a Reformátusok Lapja április 9-i számában, több fontos része is van, számomra különösen is az, amit az ismert akadémikus a református múltfeltárásról mond. Ugyanakkor ebben a mai, húsvéti posztomban mégsem erre teszem a hangsúlyt, hanem Kósa Lászlónak az interjút záró, fontos mondatára: „Sokakhoz csatlakozva mondom, hogy ünneplésünk legáltalánosabb és fő problémája az ünnep- és hétköznap határozott megkülönböztetésének hiánya.”
Az ünnep és a hétköznap közti alapvető különbség eltűnése közös tapasztalatunk. Ráadásul egy olyan című blog írói, mint mi, ezt keresztyén ünnepnapokon még inkább érzékeljük. Re-posztolni, reflektálni, reagálni kellene itt valamire. De hogyan reflektálsz az ünnepre egy közéleti blogon, ha az adott keresztyén ünnep, jelen esetben a Húsvét, már nem számít közéleti témának? Szinte már unalmas újra és újra elmondani, hogy valahogy a Húsvét, de egyik keresztyén ünnep üzenete sem jön át a médiumok által közvetített közbeszéden. Azért nem, mert egy adott keresztyén ünnep témája, tartalma ma már nem lehet közéleti téma, még akkor sem, ha az ünnep amúgy formálisan-jogilag mindenkit érint, hiszen munkaszüneti nap is. Ehhez jött most még a Nagypéntek is, úgyhogy a populáció örülhet: az ünnep az, amikor nem kell dolgozni. De hogy az ünnep miért van, mi az üzenete, mi a tartalma, egyre kevesebbeket érdekel. Ezért aztán nem csoda, ha az „utca embere” vajmi keveset tud a keresztyén ünnepek eredetéről.
Mondhatni, hogy ez természetes, minek is kell az emberektől vallástörténeti tudást számon kérni. A sajtó egy része természetesen foglalkozik nagy ünnepeinkkel, s ilyenkor, ahogy kell, elmondják, hogy a „keresztény világ” éppen mit ünnepel. De az ilyen megfogalmazásoknak a lényege pontosan az, hogy az ünnepet át kell tolni a különösségek világába, s még csak véletlenül sem szabad azt mondani, hogy a Karácsony, a Húsvét a „mi ünnepünk”. Legyen hát mindenki számára kiterjeszthető munkaszüneti nap, de már el kell vetni azt a régi ideát, hogy egy ünnep mögött egy egész társadalom állhat.
Az ünnep és a hétköznap közti különbség eltűnésének az az oka, hogy a második világháború utáni új (persze, nem előzmények nélküli), uralkodó paradigma szerint az egységes szellemi-lelki alapozású társadalmak kora lejárt, s itt Európában a keresztyénségnek le kell mondania arról az alapvető múltbeli szerepéről és igényéről, hogy egy egész társadalom számára világnézeti fundamentumot biztosítson. Az ünnep mindig közösségi, s természetszerűleg az ünnep addig marad ünnep, amíg megvan mögötte a közösségi társadalom. Ámha ez eltűnik, akkor az ünnep óhatatlanul is feloldódik, elveszti jelentését, normatív közösségformáló és identitásalkotó szerepét.
Ugyanakkor a keresztyén ünnepeket nem lehetett megszüntetni, ezt az új paradigma kitalálói is jól tudták. Ezt úgy oldották meg, hogy a keresztyén ünnepeket átértelmezték, új neveket adtak nekik. Ez az átértelmezés oly' sikeresen leszivárgott a köztudatba, hogy a minap az egyik áruházban így köszöntek el tőlem: "boldog nyuszit". Másrészt pedig nem tették a közbeszéd témájává, s ha fel is került egy-egy ünnep a nyilvánosság szintjére, akkor úgy beszéltek róla, mint a „keresztyén világ” ünnepeiről. „Ők”, a keresztyének ünnepelnek, de már nincs olyan, hogy „mi”. Már nincs közös szellemi alap, legfeljebb közös munkaszüneti nap, s már nem lehet az ünnepekben még megmaradó kulturális emlékezet valóságosan is egy egész társadalom eszmei-civilizációs bázisa.
Így jött létre ez a felemás európai helyzet, az ünneptelen ünnepek világa. Formálisan még megvan minden, hiszen a múltat nem lehet végképp eltörölni, másrészt még sincs, hiszen az új paradigmán alapuló, s a magántulajdonba kiszervezett tudatipar (mert ugyebár az állam "semleges") keményen dolgozott a közösségi kulturális emlékezet felszámolásán. Meg is lett az eredménye. Csak azt ne gondolja senki se, hogy az ünnep és a hétköznap közti különbség eltűnése úgymond a „véletlen”, avagy a "történelmi fejlődés" természetes eredménye, mintha valamiféle kikerülhetetlen szükségszerűség működött volna itt...
Az ünnep és a hétköznap közti különbségnek alapvető világképi jelentősége van. Igen, két világkép küzdelme zajlik itt, elég rendesen, s már régóta. Kicsit leegyszerűsítve, az „ünnepes világkép” mögött mindig a szellemi-lelki közösség elsőbbsége és történeti folytonossága áll, míg a „hétköznapos” mögött az egyén korlátlan szabadsága, olyan tetszetős jelszavakkal, mint „multikultura”, a „nemi identitás szabad megválasztása”, stb, stb. A „hétköznapos világkép” módszeresen szembemegy a hagyományos értékekkel, s keményen dolgozik az ünnepek hétköznapiasításán, hiszen még éppen az ünnepekben maradt meg valami a kulturális hagyományból és közösségi tudatból. Magyarán, az ünnep-és a hétköznapértelmezések körüli vita valójában és lényegében a kulturális hegemóniáért folytatott, s ma is tartó küzdelem része. Nem kellene, hogy így legyen.
Húsvét ugyanis ma is lehetne egy társadalmi szintű közösségi önértelmezés alapja, egy, a metafora nyelvén elmondott vízió az emberi ittlét értelméről és végső céljáról, ha Európa döntéshozói úgy döntöttek volna, hogy megőrzik és újraolvassák a keresztyén folytonosságot. De nem így döntöttek, s programszerűen összemosták az ünnep és a hétköznap közti különbséget, így „szabadítva fel” az egyént az ünnepnek mint az áthagyományozott közösségi világkép és életforma legmarkánsabb szimbólumának a normatív ereje alól. Így aztán ma van a privátszférájában „szabad”egyén, aki meditálhat azon, hogy egy férfinak szabad-e állva pisilnie, avagy milyen nemi identitást válasszon magának, de nincs neki közösségi ünnepe. Húsvétkor is otthon ülhet egy klottgatyában, mert ő „szabad”. S azzal meg nem igazán kell foglalkoznia, hogy a mai világ ördögien szervezett és felépített hálózatai miként teszik magánszabadságát merő illúzióvá. A keresztyén populáció nagy része pedig bambán tűrte, hogy elveszik tőlük közösségi identitásuk bázisát, az ünnepeiket. Talán új keresztyén öntudatra lenne szükség. Valami húsvéti tágasságra, a horizont kinyitására és kinyílására, amelynek távlatából nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire szűkös, korlátolt és földhözragadt is az a szabadság, melyet állítólag egy szabad kor kínál nekünk. Ez annyira konzervatív, hogy már-már modern.
E fordulatnak pedig nem lehet más az alapja, csakis a húsvéti üzenet.
Et resurrexit tertia die. Áldott Húsvéti Ünnepeket!