A Mennyt sosem fogja felemészteni a Pokol. Ám a Quimby nem misszionárius, hanem vizionárius; leginkább akkor perzsel, amikor profetikus-látomásos saját nyelvén újra láthatóvá teszi azt, amit amúgy élünk. Ami itt brutál.
A Heaven Goes To Hell nem a jövő próféciája, hanem a jövőnkért szóló, hatást cserkésző pofon (fejre és gyomorra), mert ennek az üvegburába zárt indulatos világnak a remény nélküli klausztrofóbiája mégiscsak arra ösztönöz, hogy keressük azt, akié a „trón, ott fent”.
Aki se nem guru, se nem ember. Hanem éppen az, akiről két trackkel korábban a Próféta főt horgasztva szólt: A Szeretet.

(Horváth Gergely)

Mit gondol Bródy János a Quimby Forradalmáról? – itt meghallgathatja az új albumot - hvg.hu

 

Minden a témaválasztással kezdődik. Nekem a szombati vendégség jutott, arra gondoltam, jó lenne valami lazulós. A gond az, hogy ami nekem lazulós téma az nem biztos, hogy mást is érdekel.  Mert ugyan az NFL-ben lassan kezdődik a rájátszás, egyre izgalmasabb meccsek vannak és a fantasy csapatommal már harmadik vagyok a ligámban - de szerintem itt már többen abba is hagyták az olvasást. A másik a kávé, de erről nemrég már írtam, meg különben is, azt inkább inni kell, mint olvasni róla. A harmadik a zene. Ez már jobbnak tűnik, lazulós, szombati, még aktualitása is van, hiszen délután a gyerek születésnapi buliba megy, ott is biztos lesz zene, meg végre én is azt hallgathatom itthon, ami nekem tetszik. Ha pedig zene és születésnap, akkor saját élmény, ebből pedig a legfrissebb a november végi Micsodaország címet viselő 25 éves jubileumi Quimby koncert az Arénában. 

Persze, ha akarom itt is megjelenik a közélet, hiszen komoly visszhangja volt a nyáron annak, amikor a Quimby Tusványoson adott koncertet. Nem szeretném újra leírni az esetet, de akik akkoriban olvasták a híreket, tudják, hogy komoly vita alakult ki arról, részt vehet-e a Quimby ezen a napközben egyértelműen politikai-közéleti rendezvényen. Sokan voltak, akik besorolták egyik vagy másik politikai oldalhoz a zenekart, és ezen örvendeztek, vagy éppen simán leírták a 25 éves együttest, miközben ők arról próbálták meggyőzni azokat, akik egyik vagy a másik oldalon állást foglaltak, hogy egy koncert, az egy koncert - és nem kell ebbe többet gondolni (érdemes elolvasni ezzel kapcsolatos facebook posztjukat).

És most kezdjük elhagyni a lazulást.  Merthogy az, ami ezzel kapcsolatban akkor történt, más-más színben és szinten, de tulajdonképpen teljesen általánosan jelen van szinte mindenhol és mindenre rányomja a bélyegét. A Reposzt nem „énblog“, de talán leírhatom, hogy nap mint nap találkozom ezzel a jelenséggel, akár a híreket látva, olvasva, akár a politika, közélet világában, de egyházi közösségekben is.  Mintha valóban Micsodaországban élnénk meg valamiféle tragikomédiát egy hosszú felvonásban, ahol értetlenkedve csodálkozunk rá arra, hogy ami egyértelmű, az miért nem lehet egyértelmű. Miért van az, hogy annyi szekértábor van, ahová mindenféle feltételezést igaznak - és egyetlen igaznak - fogadva el, kötelezően besoroljuk egymást, ahol a másiknak nem lehet igaza, ahol az az egyetlen dolog határoz meg, hogy azt, aki más véleményen van, semmilyen szinten nem fogadom el, az esélyét sem akarom megadni, annak, hogy neki is igaza lehet valamiben. Amikor már alapvetően úgy fordulok a másik a felé, hogy meg sem akarom hallgatni, mert a magam igazában egyáltalán nincs helye annak, hogy akárcsak morzsái is legyenek az igazságnak nála, és meg sem engedem, hogy a dolgoknak valamiféle más kifutása is felvillanhasson, mint amit én elképzeltem. Ez valóban egy „üvegburába zárt indulatos világ,“ különösen akkor, ha látjuk - és az elmúlt hét bel- és külpolitika hírei erről (is) szólnak - hogy a szekértáborok megjelennek nagyban, a hatalmi és pénzügyi érdekek mentén, a pitiáner játszmáktól kezdve, egészen addig, hogy emberek millióinak életét teszik tönkre, országokat perzselnek fel háborúkkal.

Horváth Gergely a Petőfi rádió, a Kultúrfitnesz és a Petőfi TV korábbi felelős szerkesztőjének sorai, amelyeket a Quimby új lemezének egyik számáról írt, valamint egész tevékenysége számomra nagyon üdítő jelenség ebben a sokszor elkeserítő közegben. Nem titkolja reformátusként megélt hitbeli elköteleződését  - erről a korábban vele készült interjúkban (mondjuk itt és itt) részletesen beszélt - és a #Jézusésarockandroll című facebook oldala, és podcastja igazán hitelesen épít hidat a popkultúra és a hit világa között. Úgy keresi a kapcsolópontokat, hogy igyekszik mindenben, a töredékesben is a jézusit keresni, „mindent hozzá mérve, de nem vele össze!“ Mindig határozottan megőrizve elkötelezettségét, hitvallásosságát, de nem lesöpörve és teljesen ignorálva a másikat, hanem keresve benne is azt, ami felemelhet, ami Krisztushoz vezethet - és őszintén beismerve azt is, ha ilyet nem talál.

Ezzel az attitűddel jelent meg a fent idézett rövid írás is a Quimby együttes újonnan megjelent lemezének egyik számáról. Arról a számról, amelyről a zenekar egyik frontembere, Kiss Tibor a következőt mondta: „Ez a dal nekem a háborúról szól, pontosabban arról a párbeszédről, érzésekről, okokról és következményekről, amiket egy ilyen impulzív, agresszív környezet generál.“ Horváth Gergely ebben a valóban sötét hangulatú, melankolikus dalban mégis azt keresi, ami felemelhet! Megbecsülve, tisztelve és szeretve az előadót, elismerve az ő igazát is, de határozottan tovább vezetve a gondolatokat ahhoz, ami krisztusi. 

Amikor adventben előttünk vannak azok a jézusi tanítások, amelyek az utolsó időkről szólnak, nem nehéz megvonnunk a párhuzamot aközött, amit Szentírásban olvasunk, amit élünk, és amiről ez a szám szól. Az ember az élet minden szintjén, minden nagyságrendben, minden szociális közegben, professzionálisan tudja pokollá tenni a másik ember életét.  Az utolsó idők Micsodaországában csodálkozva látjuk, hogy mi minden megtörténhet, amit el sem hittünk volna; egy hosszú felvonásban, miképpen tudunk tönkretenni életeket, közösségeket, országokat, a természetet, élve a mindennapok hervasztó tragikomédiájában.

De adventben, az utolsó idők háborúságában, megszólal a jézusi ígéret is: „emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.“ Karácsony felé közeledve, átlépve a legrövidebb nappalon, újra megbizonyosodhatunk arról, hogy akié a trón ott fent, eljött ebbe a világba, „velünk az Isten“, ahogy advent negyedik vasárnapjának a liturgikus naptár szerinti igeszakaszaiban olvashatjuk. 

És ha velünk az Isten, aki a Szeretet, akkor megreped és megtörik az a bizonyos üvegbúra és tudok úgy élni, hogy ragaszkodom ahhoz, ami krisztusi, de éppen ebben a ragaszkodásban észre tudom venni azt, ami az Ő ajándéka, ami reményt, örömöt, derűt ad, amiben érték van és igazság -  még akkor is, ha az a keresés igazsága. 

Horváth Gergely azt írja a Quimby-ről, hogy nem misszionárius, hanem vizionárius. Horváth Gergely ugyanakkor nagyon fontos missziót végez, Krisztushoz ragaszkodva, azon a helyen ahová Isten állította, hitelesen, szelíden, de határozottan hirdeti az evangéliumot, Micsodaországban az Isten Országát. Nagyra becsülöm őt ezért, és példájából kiindulva, szeretném egyre jobban megtanulni a párbeszédre való készséget, a nyitottságot, de egyben a határozott kiállást, hűséget és ragaszkodást, nem a szekértáborokhoz, hanem az eljött, velünk levő és eljövendő Jézus Krisztushoz.

Epilógus 1.

Legyen szó a fentiek tükrében a zenéről is: Mikor elkezdek egy igehirdetésre készülni, előtte mindig eszembe jut az Ultravaló című dal egyik sora: „Nem hiszek a papnak, aki a farzsebéből prédikál.“ Sokat segít abban, hogy a készülésre szánt időt igazán komolyan vegyem.

 

 

 

 

 

 

 

 

Epilógus 2.

Székely Attila barátomnak köszönöm, hogy „vendégszobát” adott ezen a héten a Reposzton. Miközben a búcsúkávét kortyolgattam, eszembe jutott, hogy Attila komoly Ákos rajongó, és volt bennem egy kis riadalom, hogy egy Quimby-s cikket nem szívesen közöl. De aztán megnyugodtam, mert egyfelől Attilát ismerem és nem ez a típus, másfelől, ha jól tudom 2016-ban a Quimby fellépett az orfűi fesztivál Kovács Ákos nagyszínpadán :-)

 

 

Hozzászólások