Az erkölcstanoktatás egy totálisan szakszerűtlen elgondolás. Egyrészt megengedhetetlen módon színvallásra kényszeríti a szülőket, hogy tartoznak-e egy elismert egyházhoz. Ez roncsoló és sérti az emberi jogokat. Másrészt a mese az egyetlen hatékony etikai oktatás a kisgyerekek számára, mert abban van jó és rossz, a legkisebb királyfi megküzd a sárkánnyal, vagyis felveszi a harcot a rossz ellen. Van benne élet és halál, igazmondás és hazugság, vagyis minden, ami egy etikai világképhez tartozik. Később ezt a funkciót tölti be a monda, a mitológia. Minden humán tárgyban etikai oktatás folyik, ha nem célozzuk meg direkt módon. Ha kilóg a lóláb az már baj, mert mint Goethe mondja: „Az ember észreveszi a szándékot, és lehangolódik”. Ha komolyan gondoljuk, hogy etikát kell oktatni a gyerekeknek, azt is lehet jól, érdekesen csinálni. De ha csak az ideológiai elszánások vannak, akkor nem kell a szakmaisággal foglalkozni és így hatástalan lesz.

http://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/alattvalok_iskolaja_interju_vekery_tamas_gyermekpszichologussal

 

Mindenekelőtt állapítsunk meg valamit: Vekerdy Tamás zseniális szakember. Előadásain, írásain látható, megtapasztalható, hogy szereti a gyermekeket, és hivatásként űzi meglehetősen nehéz, sokszor hálátlan, mégis sokak által nagyra becsült szakmáját. Számomra ez ténykérdés. „Szülőként az érzelmi biztonság megadása a legjobb lehetőségünk arra, hogy megvédjük gyerekeinket a normálisnál nagyobb mértékű szorongástól, a sodródástól, a személytelen, így személyiséget roncsoló kapcsolatoktól. (…) Aki érzelmi biztonságban, testi-lelki értelemben ölelő melegségben nő fel, az gyerekként és később felnőttként is jóval eredményesebben tudja megoldani és kiegyensúlyozottabban átvészelni az élet nehézségeit.”  Vekerdy Tamás "Érzlemi biztonság" című könyvének hátoldalán olvassuk ezeket a gondolatokat. Aki ilyen világosan, egyértelműen gondolkodik és fogalmaz, az csak nagyszerű szakember lehet. Nekem, nekünk sokat segített egy-egy könyve, előadása abban, hogy bizonyos kérdésekre választ találjunk, adott helyzetekben jól reagáljunk.

Amit az idézett cikkben (és egyéb helyeken) az iskola, a pedagógus feladatával kapcsolatban ír, azzal is csak egyetérteni lehet: „a legfrissebb vizsgálatok szerint a következő évtizedekben akár betanított munkás lesz valaki, akár egyetemi tanár, az alapfokú iskolázásban öt alapvető készséget kell elsajátítani; az írást, olvasást, elemi számolást, számítógép-kezelést és az angol nyelvet. A tantárgyak persze kellenek, mert ott találkozik az autonóm tanári személyiség az autonóm gyermeki személyiséggel, miközben együtt rácsodálkoznak a világ nyilvánvaló titkaira. Nem arra valók a tantárgyak, hogy „letanítsuk” az anyagot, mert azt elfelejtik. (…) a legtöbb, amit az iskola adhat a 2000-es évek úgynevezett rezílienciakutatásai szerint (rezíliencia = rugalmasság, ellenállóképesség az életben), az az önértékelés, öntudat, önérzet, annak átélése, hogy „képes vagyok” valamit megcsinálni. Ezért a jó iskola kérdése nem az, hogy „lássuk, mit nem tudsz”, hanem, hogy „mit tudsz”, a te sajátos képességeid (és az intelligenciák legalább nyolcféle formája) szerint.” 

Az biztos, hogy ha egyszer az életben lesz lehetőségem oktatási intézményt kialakítani vagy vezetni, biztosan kikérem Vekerdy Tamás véleményét. Ám nem szabad elfelejteni, hogy Vekerdy Tamás, csakúgy, mint én, vagy éppen Ön, kedves olvasó, nem hérosz, nem tévedhetetlen, megkérdőjelezhetetlen igazság, hanem halandó ember. Ember, akinek a véleménye lehet igaz vagy hamis, aki láthat jól és rosszul egy adott kérdést, akivel lehet egyetérteni, de szabad az övétől eltérő véleményt is megfogalmazni. 

Nos, ami az oktatás jelenleg is tartó átalakításával kapcsolatos véleményét, leginkább pedig a hit és erkölcstan bevezetésével kapcsolatos álláspontját illeti: más véleményen vagyunk. Vekerdy Tamás meglátása az átalakításokkal kapcsolatban az idézett interjúból így foglalható össze: Magyarországon épül a diktatúra, mindent központosítanak, hogy egy gombnyomással irányítsák a diákokat, tanárokat, szülőket. Bezárhatják majd a másként gondolkodó iskolákat, tanárok közül pedig csak azok érvényesülhetnek, „akik nem a gyereket, valamint az ember és a világ nyílt megismerését tekintik elsődlegesnek, hanem a felülről jött utasítás végrehajtását.” A szakmaiság nem érdekel senkit, a gyerekekkel nem törődik senki, és „ha én is demagóg szeretnék lenni, azt mondanám: nemzeti katasztrófa felé haladunk.”

Az oktatás átalakításáról sok rosszat el lehet és el is kell mondani. De azt nem hiszem, hogy diktatúra, kézi vezérlés, uniformizálás lenne a cél, egyébként is annyiszor hallom, hogy én már nem tudom komolyan venni az ezzel való állandó riogatást. Maradjunk annyiban, hogy nem egy hollywood-i sikertörténet, ami az oktatáspolitikában eddig végbement. Azzal is egyetértek, hogy sok mindenben tévúton jár a kormányzat,  sok rossz döntés született, ugyanakkor a kötelező hit és erkölcstan, etika tervezett bevezetése szerintem jó gondolat. Egyáltalán nem tartom szakszerűtlen, elvetni való lépésnek. Sőt, ha valami, akkor ez igazán jó elképzelés! Még akkor is így van ez, ha meglehetősen sok a bizonytalanság, sok mindenről nem tudunk, amiről pedig mégis, azzal nem dicsekedhetünk. :)

Kezdjük először azzal, hogy van-e haszna az etikának a mai oktatásban? Mindenképpen, hiszen a jelenlegi erkölcsi állapotokat látva kijelenthetjük: a bányászbékánál is mélyebben vagyunk. Nem részletezem, mindenki tudja, mire gondolok. Ezen csak javíthat, ha külön kiemelve, tantárgyként is megjelenik az etika az iskolákban. Persze, minden humán tárgyban végső soron etikai oktatás folyik, ez kellene, hogy legyen az ideális, ám azt senki sem gondolja komolyan, hogy egy tanárnak bármikor is volt arra ideje, energiája, hogy mondjuk magyar vagy történelem órán etikai oktatással foglalkozzon, még akkor is, ha erre bizonyos helyzetekben fontos hangsúlyt helyeztek. Biztos, hogy történelemórán a XX. századi szörnyűségeket tanulva egy jó tanár elbeszélget a nyolcadikosokkal mondjuk a rasszizmus, antiszemitizmus kérdéséről,  ám arra nyilvánvalóan nincs mód, hogy arra áldozzanak több órát, hogy pl. értelmes dolog-e a háború. Ugyanez a helyzet a kisgyerekek, az alsósok etikai oktatásával is: nyilván a mese a legjobb etikai nevelő eszköz, ám sajnos a mai szülők döntő többsége nem olvas mesét a gyermekének. (Lehet, hogy neki sem olvastak, lehet, hogy túl fáradt ehhez, lehet, hogy nem szeret olvasni, egyébként is egyszerűbb berakni egy dvd-t vagy bekapcsolni a százféle mesecsatorna egyikét.) Szerintem semmiféle baj nem származik az etika bevezetéséből, ha pedig valaki attól tart, hogy  etika órán mondjuk valamiféle sajátos örsgyűlésre kerülne sor, ahol lázas igyekezettel ismertetik a gyerekekkel a miniszterelnök gyermekkorát, szeretettel jelzem, hogy ugyanazok a tanárok tanítják majd az etikát, akik most is az iskolában oktatnak. Legalább az esélyt adjuk meg nekik, hátha kiderül:  ideológiamentesen és érdekesen tartják az órákat.

Hittan: azon tényleg csak mosolyogni tudok, hogy egy ezzel kapcsolatos szülői nyilatkozattétel, esetleges elutasítás megengedhetetlen módon színvallásra kényszerítené a szülőket. (Annál is inkább, mert amelyik szülő nem nyilatkozik, annak a gyermeke automatikusan etikára jár majd.) Van abban valami romantikus, amikor pont a hittanoktatással kapcsolatban emlegetnek emberi jogokat, és azok roncsolódását. Elképzelem, ahogyan Kovács Pistike első osztályos tanulóról kiderül, hogy Lakatos Bercivel ellentétben ő nem hittanra, hanem etikára fog járni elsőben. Gondolom, az a gonosz pap majd kipécézi Pistikét, osztálytársait láthatóan ellene hangolja, a szüleit kiprédikálja vasárnap a templomban, majd előbb burkoltan, később nyíltan is megfenyegeti, hogy komoly bajok elé néznek, ha nem íratják be a gyereket hittanra, elvégre az ő keze messzire elér... Nem marad más hátra, szegény Pistike arra a fránya hittanra kénytelen menni, ám mindez komoly traumát vált ki belőle, éjjel nem alszik, napközben nem eszik, hallucinál...Mégis, tessék mondani, mi történik majd, ha kiderül egy gyerekről, hogy nem hittanra jár, esetleg nincs is megkeresztelve, a szülei még csak nem is vallásosak? Higgye el nekem mindenki: nem történik semmi. A lelkész foglalkozik majd a hittanosokkal, mint ahogyan eddig is tette, Pistike és szülei pedig (a többi etikással együtt) legfeljebb a mindennapi imádságok állandó szereplői lesznek, akiket meg kellene valahogyan szólítani.  

Nem vagyunk holmi felkent keresztes lovagjai egyetlen pártnak, egyetlen személynek sem. Nem szolgálunk semmiféle emberi ideológiát, de ha van alkalmunk ebben a formában megismertetni a gyermekekkel az evangéliumot, akkor szeretnénk ezt a jogunkat gyakorolni, amennyire lehetőségeink engedik. Talán nem válik senkinek sem kárára! Én segédlelkészként egy teljes tanévig tanítottam olyan (állami fenntartású) szakmunkásképzőben, ahol a diákoknak kötelező volt választani a hittan és az etika között. A diákok döntő többsége a hittant választotta, római vagy görög katolikus hittant, illetve a református hittant. A tanárok véleménye szerint az évek óta tartó programnak hála, a diákok nyugodtabbak, kezelhetőbbek, órákon is jobban odafigyeltek, sőt egymáshoz való viszonyuk is láthatóan pozitívan alakult. 

Mindezek után már csak egy dologtól félek: vajon a történelmi felekezetek, mi, reformátusok fel vagyunk-e készülve arra, ami szeptembertől vár ránk? Megtettünk-e mindent, hogy ne valljunk szégyent? Örök optimizmusom azt mondatja, igen, de most ebben mintha nem lennék 100%-ig biztos...

 

Hozzászólások