A Csallóköz (szlovákul: Žitný ostrov (régebben:Čalokez), németül: Große Schüttinsel) hosszúkás alakú folyami sziget a Kisalföld szlovákiai részén, a Dunától északra, Pozsonytól délkeletre. A Duna, a Kis-Duna és a Vág-Duna határolja. Pozsonytól (amelynek egy kis része a Csallóközben fekszik) Komáromig húzódik. (…) A Csallóköz 1918-ig a Magyar Királyság szerves részét képezte megosztva Pozsony és Komárom vármegye között. Lakossága az 1940-es évek második felében történt ki- és betelepítések ellenére is döntő többségében magyar.

Csallóköz - wikipedia.org

„Csallóközben mindig szembe fúj a szél, de azért lehet haladni...” - mondta mintegy bátorításként, búcsúzóul a somorjai református gyülekezet fiatal gondnoka nekünk, kerékpáros turistáknak, miután idegenvezetőket megszégyenítő alapossággal bemutatta a XI. sz.-tól folyamatosan bővített, csak 1521-ig legalább 12 átépítési folyamaton átesett, amúgy minden művészeti kor jellegzetességeit magán viselő csodaszép templomot, elmesélte a jelenkor küzdelmeit az elszlovákosodás folyamatával szemben, valamint felvázolta a mintegy ezer fős, s a belső, Keletről Nyugatra irányuló migráció következtében folyamatosan növekvő gyülekezet jövőjét, amelyet az ódon falakra kitett bölcsőde és óvoda-látványterv-képek is szépen illusztráltak... Aztán elindultunk idei kerékpártúránk következő állomására, Szencre. Közben egyre jobban tudatosult bennem, hogy nemcsak a jelenben, fiziológiai szinten zajlik ez a kirándulás, hanem a múltban is, szellemi síkon, felidézve és újra felfedezve nagy magyar reformátorokat, művészeket, tudósokat, hősöket...

 

 

Szenc és Szenci Molnár Albert. Meghatottan álltam meg a város egyik parkjában, két magyar koszorúval is megkoszorúzott szobra előtt. S végig gondoltam, hogy szülővárosából indulva mennyi és mekkora utakat tett meg a zsoltáros reformátor (Wittenberg, Strassburg, Oppenheim, Svájc, Itália, Hollandia), s akkor még a Gönc és Vizsoly közötti „ingázásokat” nem is említettem, amikor még afféle nyomdászinasként  a Károli-biblia lapjainak nyomdába juttatásában segédkezett... S hogy mikor volt ideje latin szótárt írni, a Heidelbergi Kátét és az Institutiót lefordítani, a zsoltárokat átültetni szép magyar nyelvünkre, meg egyéb tudományos művek megalkotására, nem tudom...

Dunaszerdahely és Vámbéry Ármin. Neki is van szobra Csallóköz központjában (bár nem itt született, csak gyermekkorban került Szerdahelyre, miután édesapja meghalt, s édesanyja ide ment férjhez), sőt, neki még egy emlékszoba is jutott a sárga kastélyban, a Csallóközi Múzeumban! Igen, neki, a „sánta dervisnek”, a 17 nyelven beszélő nagy orientalista tudósnak, utazónak, akinek az 1860-as években egy mekkai zarándokcsoporthoz csatlakozva, álruhában, Rasid Effendi néven első európaiként sikerült bepillantást nyernie az iszlám titokzatos világába...

Galánta és Kodály Zoltán. Az ő gyermekkorának helyszínén, s későbbi, népi kultúra iránti elkötelezettségében meghatározó szerepet játszó, akkor még falunak számító Galántán, a most felújítás alatt álló Eszterházy kastély kertjében  találtunk rá a kis mellszoborra... Maga a város is nagy csalódást jelentett, tipikus szocialista bérházak mindenütt... Szóval semmi nem emlékeztetett arra a népi, szellemi közegre, mely többek között a Galántai Táncok megírására ihlette a XX. század egyik legnagyobb magyar népdalgyűjtőjét és zeneszerzőjét...

Nagylég és Benyovszky Móric. Rögtön tegyük is hozzá, hogy nem a híres (hírhedt?) madagaszkári királyé volt ez a jelenleg szociális otthonként funkcionáló kastély, hanem egyik testvére, Lajos építtette... Ő 80 km-rel északabbra, Verbón látta meg a napvilágot, hogy majd hatalmas távolságokat tegyen meg, s közben hihetetlen kalandokat éljen át... Élete, pályafutása zenitjét kétségtelenül a madagaszkári királyi trón jelentette, igaz, ennek dicsőségét meglehetősen rövid ideig, mindössze két évig élvezhette... Minden esetre onnan már soha nem tért vissza ősei földjére, feltételezett sírját a XX. sz. legnagyobb magyar utazó-geográfusa, Balázs Dénes próbálta beazonosítani 1979-ben, valahol Madagaszkár szigetének északi részén...

Ógyalla és Konkoly-Thege Miklós. Az eddig felsoroltak közül ő tette meg a legnagyobb távolságot, egészen a csillagokig jutott... Az ő neve viszonylag kevéssé ismert, pedig igazi polihisztor volt, fizikus, meteorológus, fényképész, hajógépész, zeneszerző, politikus, s persze, mindenek előtt csillagász! Ógyallai bírtokán 1869-ben épített csillagvizsgálót, amelyet a következő évtizedekben nemzetközileg is elismert obszervatóriummá fejlesztett! Ma egy nagyon színvonalas múzeum mutatja be munkásságát és a csillagvizsgálót, valamint egy digitális planetáriumban, kényelmes fotelekben hátradőlve fürkészhetjük a csillagos ég és a világegyetem titkait...

Amikor csallóközi bringatúránk végén, Komárom városa felé közeledtünk (Komárom és Klapka György...), óhatatlanul is arra gondoltam, amit a somorjai gondnok mondott, miszerint Csallóközben mindig szembe fúj a szél... Ezeknek a nagyszerű embereknek is hányszor kellett szembe menniük az éppen aktuális széljárással, maradi vagy éppen dekadens gondolkodással, céljaik elérését akadályozó ideológiával, mégis messzire jutottak!