Nincs mentség erre a mérkőzésre.

Dzsudzsák Balázs csapatkapitány a románoktól elszenvedett vereség után - nemzetisport.hu

Több, mint 1400 pályázati munka érkezett a kiírásra, amely azt hiszem most, 2013-ban nem is szólhatott volna másról, mint, hogy „Mi történt velünk?” Mi történt ezzel a tehetséges, ambíciózus, bátor, gyönyörű és vagány országgal? Mikor lett belőlünk egy panaszkodós, vádaskodó, szorongó, marakodó nemzet? Mi is a mi bajunk voltaképpen? Miért nem tudunk egymásnak örülni? Miért keressük inkább az irigyelnivalót, miért alapbeállításunk a kritika? Hogyan lettünk ilyen cinikusak? Ilyen reményvesztettek, álszentek, ítélkezők és irigyek?

D.Tóth Kriszta az ARC kiállításról - shopline.hu

 

Ülök itt magamba roskadva a laptopom előtt éjjel 11-kor, a feleségem szegény meg tényleg nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen rajtam. Mert az rendben, hogy valaki (mondjuk én) alig nyolc évesen szívére vegyen egy ruszkik elleni hat nullát, de az, hogy egy harmincöt éves lelkipásztor-családapa kerek egy órán keresztül üljön magába roskadtan a fotelben a tv előtt, nem járja. Pedig ez történt, ez történik. Azt hittem, hogy rettentő aktuálisan írok egy jót a román-magyarról, hogy mekkora győzelem, micsoda játék, micsoda cselek, milyen csodálatos teljesítmény, erre tessék, három gól ott, nálunk csupán egyetlen tisztességes kapura lövés, a többi nulla, vagy inkább tripla nulla. Nulla önbizalom, nulla bátorság, nulla akarat.
Pedig a focihoz, csakúgy, mint az élet egyéb más, fontosabb dolgaihoz nem árt az önbizalom, a bátorság, és az akarat. Igazából nem is akarom szidni az aranycsapat gyenge utánzatának számító mai fiataljainkat, leginkább azért, mert elegem van abból, hogy ebben az országban mindenki szid mindenkit, mindenki kritikus mindenkivel szemben és természetesen mindenki tisztában van vele, mit kellene tennie - a másiknak. A jogos kritika és a „hogyan kellett volna focizni” helyett inkább azon gondolkodnék, vajon miért történik állandóan ez velünk: miért bénulunk le a fontos pillanatokban, miért vagyunk kishitűek, miért nem tudunk bátrak és határozottak lenni – a fociban éppúgy, mint a történelem fordulópontjain. Vajon mi hiányzik belőlünk?

Sokakhoz hasonlóan gyerekkoromban én is szerettem focizni. A haverokkal mindig lejártunk a ház elé, és rúgtuk a lasztit. Egész nyáron, egész ősszel, egész évben. Otthon, a suliban, az udvaron és a pici kis lakásunkban, nagymamámnál és a haveroknál. Labda mindig volt nálunk, és persze mi voltunk Détári, Maradona, vagy éppen Kovács Kálmán, Kiprich Józsi. Valamiért mégis atlétika edzésekre kezdtem járni, talán éppen azért, mert -testnevelés tagozatos osztály lévén- a tesi tanárom oda küldött. Én pedig évekre ott ragadtam. Nagyszerű edzőnk volt! Munkája során országos magyar bajnokok születtek, keze alól a sportot, a mozgást szerető fiatal, egészséges emberek kerültek ki, akik többnyire az életben is megállták a helyüket. Soha nem bántott, soha nem szidott, ám igyekezett mindig bátorítani, motiválni bennünket. Nemcsak az elsőnek, de sokszor az utolsónak is gratulált, ha a teljesítményén azt látta, hogy az illető harcolt, küzdött, akart. Ilyenkor mindig azt mondta: gratulálok, legyőzted önmagadat! Sokszor eszembe jut ez a mondat, amikor a rám bízottak elesettségével, kishitűségével, akarattalanságával szembesülök. 

Aztán néhány igazán szép és eredményes év után az atlétika szakosztály megszűnt, edzőnket szélnek eresztették, mi pedig megpróbáltunk más elfoglaltság után nézni. Mondanom se kell: a foci felé vettem az irányt. Az első néhány edzés után aztán robbant a bomba: egy rosszul sikerült labdaátvételem után a mi sztáredzőnk nekiállt ordibálni, a következőnél pedig már üvöltve szidta az éppen kórházban fekvő édesanyámat. A mezt levéve megköszöntem a lehetőséget, és lesétáltam a pályáról. Ezzel a mozdulattal véget is ért a labdarúgó karrierem. 

Azt hiszem, egy igazi pedagógus mindig bíztat, bátorít, hitet és reményt ad a tanítványainak, ám egy sikertelen ember a maga sikertelenségét és gyávaságát plántálja a rá bízottakba. 

Szóval, mi hiányzik? Leginkább az önbecsülésünk. Az, hogy elhiggyük: képesek vagyunk rá. Mi, magyarok, tudunk győzni. Le tudjuk győzni önmagunkat: a kishitűségünket, a bátortalanságunkat, a reményvesztettségünket, le tudjuk győzni az önzésünket, a vélt vagy valós sérelmeinket. Le tudjuk győzni a kárörvendőket, a rajtunk gúnyolódókat. Tudunk sikereket elérni, képesek vagyunk arra, hogy nagy dolgokat vigyünk véghez. Jó lenne ezeket beleültetni a gyermekeinkbe, nem pedig a panaszkodást és lemondást. 

Az önbecsülés helyreállítása azonban nem magától történik. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, át kellene kódolni magunkat, belülről, azonnal. Mert a változás, az igazi, a maradandó csak belülről, felülről fakadhat. Hiszem, hogy megtörténhet. Addig is a sportban, közéletben, családban, mindenhol: Hajrá Magyarok! Képesek vagyunk rá!

 

Hozzászólások