A zajkeltésre a különböző tájegységeken és a használt eszközökkel összhangban különböző elnevezések maradtak fenn. Ilyen a kongózás, a csergetés, a pergőzés, a kongatás. A zajkeltésnek egyes vidékeken az volt a célja, hogy felébredjenek az állatok és a másik oldalukra forduljanak. Úgy vélték ezzel biztosítják az állatok egészségét és szaporaságát, ennek népies elnevezése a nyájfordítás vagy gulyafordítás.

Erdélyi falvakban is szokás volt a gonoszűző zajcsapás. Az éjféli harangszókor a serdülő fiúk kolompokkal, csengőkkel, ostorokkal, bádogdarabokkal lármáztak. Kicserélték az utcakapukat és a lányos házak tetejére szalmaköteget vittek. Így jelezték, hogy hol van eladó lány.

Szilveszteri szokások - origo.hu

Nem véletlenül alakultak ki különböző szokások Ó- és Újesztendő határán. Bár a keresztyén időszámítás rendje szerint az őskeresztyénség Jézus körülmetélését ünnepelte, a modern kor teljesen kiiktatta ezt a mozzanatot, és az időt, mint határpontot állította az esemény középpontjába. Ó- és újesztendő tehát választóvonal. És ebben már nem az időiség, hanem a tudat játszik fontos szerepet. A számvetés és a vállalás. A mi volt és mi lesz. Avagy ahhoz képest, ami volt, lehet-e más?

Ebből a szempontból érdekes az újesztendő határvonala. Ha az embert megállítja a számvetésre. „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt 90, 12). Mert fontos, hogy az ember nemcsak sikereit, hanem kudarcait, sőt tévedéseit, azaz önnön akaratából, konokságából fakadó cselekvését Isten elé vigye.

Ma a felejtés kultúráját éljük. Avagy kulturálatlanságát. Bárki bármit tesz, abban reménykedik, hogy nem emlékeznek rá. „Csak a jók mennek el” – hallani sokszor a temetőkertben búcsúztatni olyanokat, akik csak és kizárólag jók voltak. Nem is tudni, hol maradnak a gonoszok. Valamikor, még így mesélték öreg dunamenti presbiterek egy temetés után, ahol a lelkész a család kérésének megfelelően elmondta, hogy mily nagy szeretetben élte életét az elhunyt, családjáért mindent megtett, hűsége kimondhatatlan volt. Na, ekkor sustorogni kezdtek az asszonyok, s egyet csavart bajszán az öreg kálomista presbiter eme szavak dicséretével:” A kutyaf*t tiszteletes úr, mi tudjuk, milyen hűséges volt, amikor a Kolozs Mári ablakán ugrott ki, mert jött haza az ura. Nem kellett őt félteni, sem a kanosságát”. Szóval, ennyit a hűségről és az igazságról, amit emberek elől sem könnyű elrejteni.

Ha azt mondom, hogy mélységes képmutatás van a társadalomban, sem újat, sem különöst nem mondtam. Mindenki a dicséretére rendezkedett be. Egyik a politikai teljesítményéért, másik a koráért (mintha az érdem és nem állapot volna), amaz meg a státuszáért. Szolgálni kevesebben volnának jelen a társadalomban. Pedig annál szebb miniszterség nincs is. És vannak ilyen miniszterink. Nem csalás, nem ámítás.

S miközben feszít a társadalmi elvárás és a lehetetlennek való megfelelés kényszere, látni kell a hiteles életeket is, amelyek mégiscsak a reményt jelentenék. Azt mondja a Példabeszédek ( 4. rész), hogy Isten gyermekeinek bölcsessége nem a szó igazságában, hanem Isten akarata cselekvésében van. A bölcsesség nem tanítás, hanem létmód. Bölcs, aki nem csak hivatkozik Istenre,  hanem az Ő útjain is jár. Az Istenben való élet nyugalom, azon kívül nyugtalanság. Az, hogy emberek élete helyén van-e vagy sem nem a státusz, hanem a viszonyulás mutatja meg. Viszonyulás a másik emberhez. Mert ebben benne van az Örökkévalóhoz való viszony is. Korunk nyugtalansága pontosan ebben tapintható ki: az értékek nem a helyükön, a jó helyükön vannak.

Isten nem azért mutat utat, hogy beszorítson a döntések kényszerébe – amúgy is meg kell hozni azokat- hanem, mert ezzel nyit lehetőséget a teljességre. A békességes életre.

A számvetés végül is nem több, sem kevesebb: miért élsz?

Egy érvényes válasz jön a Szentírásból: az (igaz) ember azért él, hogy megélje Isten tökéletes igazságát, ezzel az emberi lét teljességét.

Modernnek mondott létünkben harangoz az ó-, újesztendő határvonala: az ember emberlétének megélése gyönyörűségéről.

Kegyelemteljes, boldog újesztendőt, Istenben!