A világ élelmiszertermelésének harminc százalékát nem fogyasztják el. Európai uniós szinten évente 89 millió tonna élelmiszer kerül a kukába. Ausztriában 300 ezer tonna élelmiszert a háztartások, 250 ezer tonnát a vendéglátás, 100 ezer tonnát az élelmiszerkereskedelem dob ki, a többi az előállítás és feldolgozás során végzi a szemetesben.

Pazarlás – transzindex.hu

Miközben a napi hírek menekültekről, éhezőkről és nagyszámú csecsemőhalálról szólnak, alig kerülnek címlapra azok a számok, amelyek a világ gazdagabbik felének pazarló életmódjáról adnak hírt. Manapság divatosak a gasztroműsorok, sőt a legmenőbb blogok, illetve elektronikus felületek is ebből a műfajból kerülnek ki. Ezzel párhuzamosan futnak a vendéglátóhelyek tesztjei, bukásai, bukásának okait leleplező show-köntösbe csomagolt kertévék tálalásai, merthogy a bukás okait a minőségben, tálalásban, illetve a környezetben vélik megtalálni az újkor senki által ki nem nevezett gasztro-gurui. Ezek az egyenköntösbe öltöztetett, kisebb fazonírozással honosított időtöltések a finnyásságot inkább közvetítik, mint a jóízlést és azt a szörnyülködést, ami gyakorló háztartást vezetők száját ilyenkor sziszegve elhagyja, látván az irdatlan pazarlást és a halomba gyűlő mosogatnivalót, aminek eltakarítása nem a sztárszakács és stábjának feladata. Arra ott vannak az újkori szolgálók, akiknek arca, fáradtsága és véleménye sosem kerül nagy nyilvánosság elé.

Sok ötlet, szépség, kreativitás kerül elő ezekben a műsorokban, de egyoldalúságukkal tovább erősítik azt a fajta a szemléletet, amely már most is kísért, hogy csak válogatott dolgokat és ne a teljeset akarja az ember felhasználni mindabból, amit rendelkezésére bocsájt a természet Isten teremtett világából. Még csak az a szemlélet se erősödik, ami tőlünk nyugatabbra már elfogadott, hogy a modern ember már elég gazdag ahhoz, hogy a szegénységet becsülni tudja. Töredékesen és tudatlanul átjön olykor ez. A corn flakes, szárított zab-, árpa- és más pelyhek világa nem más, mint az évszázados szegénykonyha, a kásafélék használatának modernizált változata. Ugyanakkor undorodva fordulnak el emberek olyan alapanyagoktól, amelyeket másfajta csomagolásban mesterséges ízekkel felturbózva gond nélkül megvásárolnak és fogyasztanak.

Emlékszem, édesanyám vagy nagyanyám nemcsak a kor kényszeredettségéhez igazodva használta a szezonális étkeztetésben rejlő lehetőségeket, hanem beosztották a rendelkezésre álló alapanyagokat. Kreativitásuk elsősorban nem a kívánalmakhoz, hanem a lehetőségekhez igazodott. És ez nem volt akkor sem mindenkire jellemző. Édesanyám a csirkéből, amit „vágni való” korától lassan beosztva adagolt a családnak, időről-időre többfajta ételt is készített és több alkalomra. Egy csirke legalább három étkezésre volt elég az öttagú családnak. Volt abból leves, aprólékkal mártás és sült hús krumpli vagy zöldség, alkalmasint vegyes körettel. Elsősorban nem a szegénység diktálta a mennyiséget, hogyan is lett volna szegénység, amikor évente negyven-ötven baromfi, tíz-tizenöt liba, kacsa, disznó, bárány és juh, no meg alkalmasint a hegyi patak kínálta hal képezte a húskínálatot, amibe néha egy-egy vad is belefutott ínyencségként, vagy épp a rendszer embertelensége miatt kényszervágásra került borjú vagy marha. Külön történet ez, amelyet máskor talán elmesélek. És ott volt az erdők-mezők kínálata, a gombák kora tavasztól a téli fagyokig, a mezők salátái, szamóca, szeder, málna, cseresznye és a gyümölcsösök, almából, szilvából, körtéből több tucatot kínáló fajtakülönlegességei. Mégis szóvá tették, ha valaki eldobott egy falat kenyeret. Mai napig bennem maradt, hogy kenyeret nem dobunk el. Az a mindennapi, amiért imádkozunk, valamiképp jelképes tartalommal bírt.

Nem voltak hősök a régiek, csak valahogy körbeért gondolkodásukban a termelési lánc. Talán azért, mert maguk is részesei, tevékeny alkotórészei voltak ennek. Tudták, hogy minek mennyi az értéke. És helyén kezelték ezeket az értékeket.

A fogyasztói társadalom a mértéket veszítette el. Németországban ma átlagosan a havi jövedelem tizennégy százalékát költik élelmiszerre. Ezelőtt harminc évvel ez még huszonöt százalék volt. A nyugati világban változó mértékben, de az arányok hasonlóak, még térségünkben is, ahol a jövedelmi viszonyok szerényebbek, az élelmiszerre költött pénz meglehetősen kevés. Ez nyilvánvaló abból a tényből is, hogy milliárdos nagyságrendben kerül élelmiszer a szemétbe. Ausztriában egymillió tonnáról beszélnek évente, Magyarországon fejenként negyven kilogramm, egyszerű matematika megszorozni a tízmilliós lakosságszámmal és átlagolt árral. S közben tényleg vannak olyanok, akiknek nem jut elégséges mindennap az asztalra.

A nyugati társadalmakban a kérdés már nem az, hogy meg tudom-e venni, merthogy majdnem mindenki a szükségei fölött jut hozzá élelmiszerhez, hanem, hogy felelősséggel élünk-e Isten és az embertársaink előtt azzal, amit a teremtés rendje szerint ránk bízott a Teremtő?

Mert több az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál (Lk 12, 23).