A kivándorláshoz pénz kell. Afganisztánból eljutni Európáig például 15 ezer dollárba is kerülhet, nagyjából 4,2 millió forintba. Ennyi pénzük csak azoknak van, akik képzettebbek.

Képzettebbek a bevándorlók a magyaroknál – origo.hu

Az európai térséget egy újabb népvándorlás érte el. Olyan emberek érkeznek tömegesen a földrészre, akik nemcsak életük átmentését, hanem a gazdasági jólétet is remélik.

Ismeretes, hogy az európai őslakosság általánosan öregszik. Kevesebb gyerek születik, az életkilátások pedig jobbak, mint bármikor korábban a történelemben. A második világháború után megálmodott jóléti állammodellt egyre nehezebb fenntartani, hiszen az egy olyan közgazdasági tételre épült, a szolidaritásra, amelynek gyökerei a társadalom egészében elfogadottak voltak, azaz része volt ez a közösségi tudatnak. Csakhogy időközben nemcsak a gazdasági helyzet, hanem a közösségi értékekről és a felelősségről való gondolkodás is megváltozott. Az anyagi jólét és a biztosabb egzisztenciális kilátások paradox módon oda vezettek, hogy az európai családokban egyre kevesebb gyermek születik. A jóléti állam ellátásait csak úgy tudta és tudja biztosítani, hogy nemcsak pénzt, hanem megfelelő képzettségű emberanyagot is a társadalom rendelkezésére bocsájt. A gond, hogy bizonyos fajta munkát, amely többnyire a szolgáltatáshoz, illetve az egészségügyhöz kapcsolódik már európai ember egyre nehezebben vállal. Egyértelmű, hogy nem csupán a pénz motiváló tényező, hanem bizonyos társadalmi evidenciák kiiktatódásával eltűnni látszik az európai gondolkodásból és ebből fakadóan az életgyakorlatból néhány olyan érték, amely nélkül nem tartható fenn a társadalom.

Évszázadokon át keresztyén kulturális alapokból építkezett a nemzedékek kölcsönös felelőssége. Ezek átlátható személyes felelősségek voltak: a szülő felelőssége gyermekével szemben, később pedig ugyanez fordítva. Létezett egy fejlődésmodell, amely mindenki számára perspektíva volt, mert az nem anyagi teljesítményhez kötődött, hanem lelki, értékbeli alapokra épült. Éppen ezért nem a társadalom személytelenségére, hanem a vérség, vagy értékközösség személyes felelősségére épített a rendszer.

Jelenleg pedig az a helyzet, hogy ezt a személyes felelősséget vállalta át az állam. De ő az általa felállított normarendszernek csak úgy tud eleget tenni, hogy nem a felhalmozott értékekből adja vissza a korosztálynak járó részt, hanem a juttatásokat a jelenlegi fiatal nemzedékkel fizetteti meg. Amit beszed az állam, azt egy újraelosztási rendszerben visszajuttatja a jogosultnak nevezett rétegeknek. A rendszer működőképessége azon a logikán nyugszik, ami a nyers kapitalizmusé, hogy adni akkor lehet, ha folyamatosan növekvő befizető réteg áll az állami szociális rendszer mögött. Ezért hangsúlyozzák, hogy a bevándorlás és új munkaerő megjelenése a jelenlegi rendszer fennmaradását, illetve működését segíti. A kérdés ennél bonyolultabb. Merthogy ameddig az állami újraelosztás működik, addig rendben valónak tűnik a dolog, de mi lesz, ha eléri a kritikus tömeg azt a szintet, amikor azt mondja, hogy a megszerzett jövedelméből nem akar olyanoknak juttatni, akikhez semmi köze sincs, mert nem kapott semmit tőlük. Ugyanis amit megszerzett nem az európai társadalom értékeiből szerezte, hanem magával hozta. Sőt, nemhogy kivett volna valaha is a közös európai kosárból, hanem ajándékba hozta tudását, képzettségét, szellemi tőkéjét ebbe a társadalomba. Mi lesz, ha az individualista szemlélet a maga radikalizmusában jelentkezik és a társadalmi szolidaritás eltűnik?

Most amikor a nagy migrációs hullám kihívásával nem tud mit kezdeni az európai politika és válaszok ideológiai klisék mentén születnek a népvándorlás kérdéseire, fontos lenne látni azokat a kitörési pontokat, amelyek nemcsak gazdasági oldalról, hanem a társadalom, mint értékközösség érdekeinek figyelembevételével próbálja megközelíteni a problémát. Jelenleg a gazdasági szükségszerűség és az egzisztenciális félelem metszetében történnek értelmezési kísérletek és beszélnek erről a nemcsak ezt a nemzedéket, hanem az európai kultúrát és értékközösséget mélyen érintő kérdésről.

Pedig ha valami, akkor ez a történés tényleg rólunk és az utánunk következő nemzedékekről, gyermekeinkről, unokáinkról szól.