Múlt hét pénteken divatbemutatót tartottak a Farkas utcai református templomban, az Irina Voinea és Ovidiu Pop tervezte őszi/téli kollekciót mutatták meg az érdeklődő közönségnek a ZAIN - Design Expressions keretében. Egészen visszafogott esemény volt, zongora- és énekesi kísérettel, minden csillogást mellőző megvilágítással. A modellek egyszerűen elsétáltak a padok között adott esetben az átlagos esküvői viseleteknél nem sokkal extrább ruhákban. Erre előzetesen engedélyt kaptak az egyházközség vezetőitől. Akik természetesen előzetesen szemrevételezték a kollekciót, nehogy valami oda nem illőt mutassanak. Erre az eseményről megjelenő első képek után aztán robbant a puliszka.

Divatbemutató református templomban – transindex.ro

Alapvető kérdéseket fel sem merünk tenni, annyira természetesnek tűnnek. Például azt, hogy mire használható egy templom? Egyértelmű a válasz, hogy istentiszteletre. Mélyen gyökerezik az igazság: ahogy az ember házat épít magának, úgy egy közösség házat épít Istennek. Az egyik a test otthona, a másik a léleké. Nem mintha a kettő elválasztható lenne, hanem a hangsúlyok jelennek meg benne. Az otthoni ház a hétköznapok küzdőtere, ahová belefér az élet minden testi nyomorúsága. A profanitás, ahogy az újkor fogalmazza. A templom más, az elsődlegesen a szent dolgok helye. Az elkülönülteké. Az Isten számára elválasztott eseményeké és dolgoké.

A test ott is otthonra talál, de másképp. Idomul a lélek magasságához. Kilép a „rögvalóságból”, hogy felemelkedhessen egy magasabb minőségbe. Ez a szakralitás elementáris lényege.  Különösen a modern korban, ahol nagyon is elkülönül a kettő.
De hogyan talál utat magának a szent, hogy bevonja a profánt, ha nem úgy, hogy beengedi a maga megszentelt terébe? Mi a szent lényege? Hogy nem elveszíti önmagát, hanem megszenteli jelenlétével a bekérezkedőt.
A református teológiának van ezzel egy nagy gondja. Nevezetesen, hogy nem tudja definiálni a szentet, miközben tisztán állnak előtte a szentségek, azaz sákramentumok kritériumai. Igyekezett kivetkőzni a szentségből úgy, hogy közben nem tudta elengedni a szentségek tárgyiasultságát. Például a templomot. Az elkülönült alkalmat. Az elkülönült személyt. Az elkülönült teret.
A szent felszabadít. Mert lényegét tekintve eredője nem az emberből vagy intézményekből fakad, hanem Istenből, aki épp azért engedte át a kiválasztottak számára a szentséget, hogy jelet helyezzenek el a világban Istenről. Minden templom, minden szolgálatra elhívott és felszentelt személy erről vall akaratlan is. A szent érvényessége nem az embertől való, hanem rajta kívül lévő valóság, sőt ellenére érvényesülő realitás.
Ha komolyan vennénk a szentet, nem lenne akkora probléma a szent térbe bekérezkedő profanitás. Nem könnyű ezt elhatárolni és egyidejűleg azonosulni vele. Merthogy könnyen kísértésbe vezethet. Bálványimádásba, ami pedig bűn. Sőt a legnagyobbak közül való, „mert az ember az egy, igaz helyébe mást képzel vagy tart magának istennek, hogy abba bizalmát vesse”.
Pál apostol beszél a hitben való nagykorúságról. Valahol ebben rejlik a titok. Alapvetően világosnak kellene lenni a határoknak, hogy mire való a templom. Ha valaki mégis ezen túl merészkedik, akkor tudatában kell legyen annak, hogy hite elbírja a szent tér nem szentséget hordozó aktusait vagy vállalja a megbotránkozás következményeit. Nyugat-Európa szolgáltat példákat a funkciót váltott templomokkal. S ma látjuk ennek a szentségtelenített tereknek terheit, amelyre igényét bejelentette egy másfajta kultúra és vallásosság.
Ha a ravennai mozaikképekről leesik egy két darab, még hordozzák üzenetüket. Ha százával hullnak a mozaikcserepek, üzenetnélkülivé válnak a képek és maga a lélek.
A kolozsvári Farkas utcai templom emblematikus épület. A közép európai térség egyik legnagyobb gótikus építménye, az erdélyi és a kolozsvári reformátusság identitásának jelképe. Volt idő, amikor hitet sugárzott, azaz a szent forrása volt. Reméljük, nem apadt el az életnek vize.

Hozzászólások