Egy hivatalos egyházi döntés értelmében, nem végezhetnek többé lelkészi szolgálatot a nők Lettországban. Nem régi hagyományról van szó: 1975 óta lehettek nők is lelkészek, de mostantól – mintegy húszéves egyházvezetői törekvés végeredményeképpen – nem. Hogy mi motiválhatta a döntéshozókat abban, hogy már felszentelt lelkésznő jelenlétében így szavazzanak, őszintén nem tudom. Valószínűleg jól ismert igeszakaszokra hivatkoztak: a nő ne tanítson gyülekezetben, ne beszéljen nyilvánosan. Vajon azt feltételezik, hogy az évtizedek óta szolgálatot végző lelkésznők, és a lelkésznők szolgálatát támogató evangélikus egyházak, továbbá azok vezetői szerte a világon nem ismerik és nem olvassák a Bibliát?
Nehéz kérdéseket vet fel a lett evangélikus egyház merész döntése, amelynek következtében nemcsak megtiltotta a nők lelkészi szolgálatra történő szentelését, hanem visszamenőlegesen is hatálytalanította az addig felszentelt női lelkészek jogosultságát a szolgálatra. Női lelkészek nem szolgálhatnak a lett evangélikus egyházban – ez a végkövetkeztetés. A miértekről különösen az észak-német evangélikus egyház szemüvegén át olvashatunk a témáról, ami eléri lassan azokat a protestáns, döntően evangélikus közösségeket, ahol a zsinati döntést, amely kétharmados többséggel született diszkriminációnak és az eddigi egyházi vívmányok elérésétől való visszalépésként értékelik.
A média megjelenésekben kevésbé artikulálódik a zsinati döntés miértje, a teológiai megfontolás, – amit azért illik feltételezni egy ilyen volumenű döntés előtt -, miként az a társadalmi háttér sem, amiben ez megszületett. Alaphelyzetben nem vonható kétségbe az a felelősség, amelyet az egyház zsinata – mint legfelsőbb törvényhozó és igazgató testület – azért hozott, mert az idők jeleit figyelembe véve az Isten előtti felelősségben ezt tartották előre vivő megoldásnak. Nos, tegyük fel újra a kérdést, hogy miért történhetett meg mindez? Azoknak – az észak német evangélikus egyháztesteknek - akarata ellenére is, akik pedig nem kevés pénzzel támogatták az egykori evangélikus egyházrészek újraépülését a szovjet idők után.
A Baltikum országainak vallási térképe vegyes képet mutat. Lásd /itt/, /itt/, /itt/. Majd mindegyikben az egyházhoz valamilyen módon kötődők arányszáma kisebbség a társadalmon belül. S ebben az egykor államvallási státusszal bíró evangélikusság messze elmarad nemcsak egykori státuszhelyzetétől, hanem a magukat egyházhoz tartozók körében Lettországban a második helyen van 19 %-t alig meghaladó aránnyal. Nem sokkal többel, mint az orosz ortodox egyház. Legtöbben pedig katolikusnak vallották magukat. A felekezethez nem tartozókat (48 %), azaz a női lelkészség kérdésében közömbösöket és a női lelkészséget elutasító római katolikus és ortodox egyházakat is együvé számlálva a lett társadalom 19 %-t (feltéve, hogy minden önmagát evangélikusnak valló egyben hitvallásosan hű és templomos tagja egyházának) foglalkoztató kérdésről van szó. Ha az idők jeleire figyeltek az egyház vezetői, talán észlelhették negyedszázaddal a rendszerváltás után az egyház életét lényegesen befolyásoló történéseket, benne a szekularizáció vívmányainak egyházba történő beengedésének következményeit abban a kontextusban, amely az egyházban a női lelkészséget elfogadó vagy elutasító közegben hatott. Lehetséges, hogy a férfi papságot kizárólagosan vállaló egyházak jelenléte erőteljesebben hat a társadalomban. Nem a nemi kizárólagosság, hanem az egyértelműség miatt. A társadalom inkább vevő az isteni egyértelműségre, mint a társadalmi egyenlőségre. Bibliai alapozású a férfiak papi szolgálata. 
Kései és protestáns vívmány a nők lelkészi szolgálatra szentelése. Egyházi fejlődéstörténet, ami a Szentírásból nehezen alátámasztható. Nem mintha a nők nem végezhetnének szent és üdvösséges szolgálatot, hanem mert Isten Kijelentésben adott rendje – a szolgálatra nézve (1Kor. 14), a család, férfi és nő egymáshoz való viszonya a Krisztusban való viszonyban (1Kor 11, 1-17) – az Idő kezdetétől Isten bölcsességében van elrejtve. Isten ügyének szolgálata nem alá-fölé rendeltségben vagy azok emancipációs kiegyenlítésében értelmezhető, hanem a Kijelentés fényében.
A társadalom az egyházban nem a világ leképeződését vagy annak megkésett szekuláris adaptációját keresi, hanem azt a bizonyosságot, amely a Jézus Krisztusban megjelent Isten országát hitelesen jeleníti meg. Isten országa pedig nem mennyiség, sem megfelelési kényszer, hanem dünamisz, amely láthatóan hat nemcsak a világban, hanem a férfi és női szívekben.
A kettős kényszer, amely az ekkleszia tou Theoura nehezedik, hogy az időszerűség és Krisztus-szerűség kihívásainak eleget tegyen, egyértelműséget kíván. Az egyértelműség teremti meg a hitelességet. Az elhívás és a döntés, az elfogadás és elutasítás, az igen-nem egyértelműsége teszi hihetővé és hitelessé Isten egyházát mindenkor. Nem könnyű feladat. S akik egyházi felelős pozícióban – zsinati szinten - nehéz és olykor népszerűtlen(nek tűnő) döntéseket hoznak, nem gondolom, hogy nem olvasták a Bibliát. Ezért is furcsák az egyházon kívüli, de különösen belülről érkező hangok, amelyek azt sugallják, mintha a zsinatot az egyház Bibliát nem ismerő tagjaiból választanák.
Hozzászólások