Meghalt Csoóri Sándor. Egy hazafival megint kevesebb. Egy esendő emberrel, egy emelt tekintettel megint. Könyveit olvasva és sorsát újragondolva, ha volna erre még igény, szembenézhetnénk magunkkal jó eséllyel. Féltenivaló és gondozásra szoruló vonásainkat Csoóri Sándorban  felderíthetnénk.

Búcsú Csoóri Sándortól – litera.hu

Már egyetemi hallgató voltam, amikor kezembe került egy aprócska kötet. Egy református lelkész adta kölcsön nyári olvasmánynak, kikötve nemcsak a visszaadás tényét, hanem idejét is. Borítóján fekete rombuszok kubista motívumainak árnyalatai keresték helyüket piros mezőben. Címe: Tenger és diólevél.

A bukaresti Kriterion kiadónál megjelent kötet volt az első nagy esszé, amit olvastam Csoóri Sándortól. Mit hogy olvastam? Faltam. Aznap délután nekifogtam, másnapra végére értem. Aztán szemezgetve újra neki a kötetnek. Felnyitotta a szememet egy másfajta olvasásra. Az anyag, amivel dolgozott részben ismert volt, mert a világ, amiből jöttem ugyanazon motívumok köré volt felvarrva. Nekem a látásmód volt az új. Ahogy fentről, az egyetemes kultúra magasából látta. Ginsberg, Bartók és Juhász Ferenc, Párizs és Ozora, New York és Zámoly milyen békésen férnek meg egymás mellett. Ugyanazt akarják, és ugyanazt üvöltik. Akkor elkezdtem keresni a saját élményvilágomban, s Tolsztoj regényeinek alakjai hirtelen testek öltöttek a környezetemben. Nem, nem jó irány ez, visszavinne a múltba. És akkor belebotlottam García Lorca balladáiba, amihez ugyancsak volt Csoórinak köze.
Neki a vers nemcsak formát jelentett, hanem köntöse volt a szónak, amelyet hol mélyebbre kellett ereszteni, hol fellebbenteni a szemérmesség leplezésére vagy kitárulkozásra. Lehetőség balladai módon elmondani az idegenség otthonosságát:
Otthonod?
     Hazád?
          Kitágult sebhelyed?
Háromszor csikordul meg az ajtó,
mikor beléptél,
háromszor homályosult el a tükör,
mikor koppanó karod az asztal lapjába belesüllyedt
s a világot körbehajózó szem
most mégis egy lecsukódó szemhéjat keres,
álmot, amelyben tested is elférhetne.
(Háromszor csikordul meg az ajtó).
Nem tudom, mennyire lehetett izgága fiatal korában? Amikor már ismert volt irodalmi körökben, azokon túlra is merészkedett. Kurucos lelkének, amely a közép-európai térség egészére úgy nézett, mint fuldoklók tömegére mégiscsak a magyar fájt neki a legjobban, épp azok a magyarok, akikről akkoriban nem volt ildomos nemhogy beszélni, de tudni sem a megcsonkult hazában. A Felvidékre úgy nézett, hogy Prágáig meg sem állt gondolata, Erdély felé tartva Csucsa után a Sebes- Körös csillogó hullámai nemcsak Adyt idézték, hanem azt az otthonosságot, amelybe Kalotaszegnél érkezett bele, hiszen e falvak fehérre meszelt templomai akaratlanul is visszavitték a gyermekkor színhelyére, Zámolyra, amelynek kálvinista öröksége nemcsak Szenczi Molnár Albert zsoltáraiban csengett, hanem a csendes, konok hűségben, melynek kútjából maga is ivott. Nem is felejtette el ízét. Az ezredvégen a Hitelben megjelent egyik töprengésében a Kálvin téri templom úrvacsorázói között kereste és hiányolta azt a fajta tartást, amely a Krisztus-közösségből megerősödve szembe nézhet a jövő kihívásaival. Zámolyt emlegeti, gyermekkorának nyakas kálvinistáit. Lehet, hogy emlékezete tévedett, lelke aligha, megérzései éppen ezekben az időkben válnak újra fontossá, amikor a történések nemcsak az európai kultúrát, hanem az európai keresztyénséget is régóta nem látott kihívások elé állítják. Utolsó éveinek keresése a visszatalálás vágyában, mintha korábbi írásainak útján indulna a teljesség felé. Neki az emlékezet nem volt nehéz. Ezer évre visszanézni nem történelmi távlat, csak bele kellett helyezkedni a gyermekkor hagyományt őrző világába, amelyben ott ragyogott a fehérfalú templom, mint viszonyítási pont. De talán több is, az az irgalom, amely a tornyon ragyogó jelképpel, a legfényesebb csillaggal érkezett az első karácsonyon ebbe a világba. S akivel kilépni már nem nehéz, hiszen ezért jött: megváltani a bűnös embert. Hazavinni az örök hazába. Oda, ahol hitünk szerint lesz találkozás. Azokkal is, akiket a kicsi madár csőrében már rég elvitt e világból.
Anyámnak fáj a feje -
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi -
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.
(Anyám fekete rózsa).
Egy diólevél lehullt így, ősz elején. Köszönjük Istennek, hogy Csoóri Sándort közénk engedte megszületni!