Én most nem keresek hivatkozási alapot, hanem beszélni szeretnék valamiről, ami nem jó. A fantomról és a gyűlöletről. Arról a fantomról, ami gyűlöletet szül, ami aztán szétrobbantja az emberi közösségeket.
„Gyűlöleteink a ranglétrán elfoglalt helyünket tükrözik”, mondja Nicolas Gómez Dávila kolumbiai különc és gondolkodó, aki a 20. század utolsó nagy reakciósa maradt. Tudatosan vállalta ezt a jelzőt szemben a felvilágosodás doktrínájával, hiszen „a reakciós – a felvilágosodással vitatkozva - nem az egyetemes elvek létezését tagadja, hanem azt, hogy a felvilágosodás által hirdetett elvek ezek részei lennének”.

A Biblia sosem beszél doktriner módon az emberről, hanem mint esendő, megváltásra szoruló lényről. A rászorultság állapota ez. Ebben a rászorultságban meg van a menekülés lehetősége is, hiszen az esendőség viszi el oda, hogy ne fantomokat kergessen, és ezeket kivetítse világképül önmaga számára, gyűlöletként és elhatárolódásként a másik ember felé, hanem elhelyezze magát a befogadásra szorultak között.
Amíg nem éli át valaki a befogadottság gyönyörét, mindig kitaszítottnak érzi magát. Lehet a többséghez tartozónak lenni úgy, hogy a kivert kutya gyalázatát viszi valaki magán. Aki kitaszított, az fél. Szorongásának oka a magárahagyottság életérzése. Ha részt kérne valaki életéből, megretten. Nem azért mert elvesznek tőle, hanem mert nem ismeri a megosztás gyönyörűségét. Aprócska zökkenő egy toldalék, a megosztottság, amelynek részévé válik. Akaratán kívül tettes és áldozat egyszerre, mert nem tudja megosztani létét, ezért maga válik a megosztottság részévé.
Korunknak ez az individualitása méregként folyik be közösségekbe, amelynek évszázados együttélését és békéjét dúlja fel. A felvilágosodást követő harmadik évszázadban az újkort jelentő eszméknek már nehéz elhinni, hogy az elvek – ahogy Dávila mondja – részei lennének az igazságnak. Gyűlölet szülte azokat és a guillotine.
Ismer a világ egy másik lehetőséget is: a keresztet és a vállalást. Ettől igyekezett megszabadulni kétszáz évig az önmagát felvilágosultnak hitt ember. Majdnem kidobta véglegesen az áldozattá lételt, mint eszmét. A felvilágosodás és nagykorúság bűvöletében démonokat engedett magához, amelyben kizárta Istent, s Istennel együtt kizárta a másik embert is. De nemcsak az idegent, az ismeretlent, hanem azt, aki nem hajlandó kizárni létének lehetőségéből az elesettet, a nyomorultat, a rászorultat, a kisemmizettet. A csórét.
A fantomokat teremtő gyűlölet megbontja a régi békességeket, felforgatja emberek hétköznapjait, elnémítja a jóságra törekvőket.
A gond, ami megjelenik több annál, hogy aki nem mer áldozattá válni, áldozattá lesz. A gond, hogy épül és formálódik egy olyan gondolkodás, amelyben a félelem lassan fölébe kerül mindennek.
Ha félünk az élettől, a jövőtől, az embertől, a jövevénytől, ha elveszítjük közösségeink összetartó erejét, a bizalmat, s zárni kell majd a kaput a szomszédba való átugrásig, mi marad még?
Fantomok és félelmek nem építenek jövőt. S azok, akik szenvednek e fantomok árnyékában, hátralépnek, s velük egy cseppnyi jóság is. Ez az igazán fájdalmas, mert úgy tűnik, hogy a fantom és gyűlölet mindent legyőz.
Szeretném hinni, hogy mégsem, s az áldozattá tett lét feltámad a jóságra, ha nem is a harmadik napon.