Súlyos börtönbüntetést kért a vörös-iszap perben az ügyészség a katasztrófát okozó cég vezetőire. A vád szerint B. Zoltán ellentmondást nem tűrve, egyszemélyi vezetőként irányította a céget, ez azonban a többi vezetőt sem menti fel az elképesztő hanyagság alól. Az öt évvel ezelőtti katasztrófában tíz ember vesztette életét és tucatnyi család élete ment tönkre.  

Vörösiszap-katasztrófa - nepszava.hu

Újra feléledt a Marcal. A növény- és állatvilág, valamint a víz jelenlegi állapota jó. Ezt állapították meg a vörösiszap-katasztrófa által sújtott Marcal folyón a győri Reflex Környezetvédő Egyesület mérései - jelezte Lajtmann József programvezető keddi sajtótájékoztatóján Győrött 

Újra él a Marcal folyó - felsofokon.hu

Száz év után újra darvak, két fióka, egész fészek, a Marcal mellett, ez már csoda    

Darvak - magyarhirlap.hu

                                                                                                                                

Csoda vagy, Marcikám! Már bocs, hogy csak úgy letegezlek... De hát régóta ismerjük egymást. Éltem mindkét oldaladon. Hányszor sétáltam, bandukoltam, kóvályogtam veled hosszú kilométereket a mersei tótól a gergelyi hídig, meg vissza! Mennyit dumáltam neked, s te vagy visszafecsegtél vagy hallgattál mélyen. Aztán volt idő -immár 5 éve annak – amikor úgy tűnt, hogy örökre elmész és végleg elhallgatsz... 

 

Azt a napot, azt a pillanatot soha nem felejtem el. Nem ismertem rád. Rohantál felém, mint egy kétségbeesett hittanos gyermek, aki a tízcsapásból az elsőnél, a vérré vált egyiptomi folyókban riadtan magára ismer... Mint egy proletár fiú a bánya mélyéből, zabolátlanul, csapzottan, szutykosan, kizsákmányolva, vörösen... Mint egy habzó szájú apokaliptikus szörny, rárontva János apostolra, hogy engem se felejts ki könyvedből, amikor a végítéletet kezded el lefesteni...

Az nem te voltál. Utólag most már bocsánatot kérek tőled, hogy onnantól egy jó esztendeig cserben hagytalak. Sőt, azon az őszön, halottak napja tájékán, egy istentiszteleten, el is temettelek... De hát mit tudtunk volna mondani egymásnak? Az országgal együtt szidhattuk volna Gyurcsányt, meg a MAL Rt. vezetőit... Közben -csak az igazság kedvéért- tettünk volna egy-egy elismerő megjegyzést a ritkán tapasztalt nemzeti összefogásra, a segítségre, az adományokra. Persze, azt sem hagytuk volna szó nélkül -gondolva az ellentmondásokra, visszaélésekre, az elhúzódó perekre, a felszámolásra, még Makoveczre is- hogy nálunk minden olyan magyarosan (nem) történik... S tudom, meg kellett volna látogatnom téged, legalább megkérdezni, hogy hogy vagy? És hogy vannak a rétek, mezők, a nádasok, a madarak, a halak, akikre gyerek-létedre is te viselsz gondot és te táplálod őket? De nem mentem hozzád... S az sem szólhat mentségemre, hogy láttam körülötted a munkagépeket, mint ahogy az orvosok, nővérek körbeveszik a beteget, s ilyenkor nem illik zavarkolódni... És hallgattunk... Mind a ketten... Némán, mint a katasztrófáért felelős emberek lelkiismerete... Mélyen, mint az áldozatok a devecseri és a kolontári temetőben...

Aztán egy nyári este egyszer csak ott találtam magam nálad, emlékszel, Marcikám? Letelt a gyászév... S te ott álltál előttem megmosakodva, megfésülködve, ruháidból a véres foltok kimosva, álltál magadat büszkén kihúzva, élére vasalt zöld pantallódban, s egy vízitök szép, sárga, huncut virág-szemeivel mosolyogtál rám...

Csoda vagy, Marcikám! „Orvosaidtól” tudom, hogy gyors gyógyulásod, regenerálódásod annak köszönhető, hogy  a szennyezésben érintetlen bakonyi patakok táplálnak... De te annyit énekeltél már nekem az igazi, egyetlen, gyógyító Forrásról, a mennyei Atyáról, aki téged is útjára bocsátott, úgy hogy inkább neked hiszek...

S mindig tudsz valami újat és meglepőt produkálni. 2-3 éve kifeküdtél a környező földekre, mezőkre, túláradó, túlcsorduló szeretetből... Jöttek is hozzád új és régen látott családtagjaid, a vonuló madarak... Emlékszel? Meséltem neked, hogy már gyermekkoromban is mennyire szerettem a vízi madarakat. Jártam is madarász szakkörbe, Velencén is voltunk táborban, a Madárvárta azonban nem várt bennünket... Te viszont elém hoztad a nagy kócsagot, a szürke gémet, a kárókatonát... (A rafkós kínaiak ezzel a madárral halásztak: elkötötték a gigáját, így nem tudta lenyelni, aztán kivették a csőréből a halat...) Sőt, még egy nagyon ritka fekete gólyát is felröppentettél előttem...

Idén nyáron aztán országos szenzációt is nyújtottál azzal, hogy szülőotthont adtál egy darupárnak, pedig utoljára 100 éve volt erre példa...

Hogy én ekkortájt hol voltam? Néhány kilométerrel arrébb, s olyat tettem, amit eddig még 20 év alatt sosem: megfürödtem benned, Marcikám! Nem egyedül, a gyermekeimmel. Egyszerűen nem tudtunk ellenállni csábító, tiszta, hűs vizednek. Még az sem jutott eszembe, ami visszatarthatott volna, hogy a környező falvakban élő emberek sokszor mesélték, hogy gyermekkorukban, munka után, vígan fürödtek benned, de vigyázni kell, mert szeszélyes-veszélyes folyó vagy, nem egy gyermek életét vetted már el...

Nem, nem gondoltam erre. Csak arra, hogy hogy a halál folyójából hogy születtél újjá... Hogy hogy adsz körülötted mindennek új életet... Hogy számomra is mennyi csodát tartogatsz még... Tudod, Marcikám, én már azon sem lepődnék meg, ha egyszer ott látnám nálad Keresztelő Jánost, ahogy beléd meríti az iszapkatasztrófa felelőseit, s megkereszteli őket bűneik bocsánatára...