A cikk írásának pillanatában 430 vers virít az utcákon a magyar költészet napja alkalmából, nem csak Magyarországon!

Verset posztol a világ a magyar költészet napján - gittegylet.com

Egy olyan rendezvényre kaptam meghívást, amelyen mindenki elmondhatja, felolvashatja kedvenc versét. Sajnos nem tudtam elmenni, ezért – gondoltam – akkor a világhálón fogom közzé tenni, így talán még több emberhez eljut. Ez a vers pedig a Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, Kovács András Ferenc (KAF) talán legismertebb műve, az erélyi magyarság modern zsoltáraként emlegetett Erdélyi töredék. Akkor először olvassuk el a verset, majd hadd szóljak néhány gondolatot arról, hogy miért is szeretem?

 

 

Erdélyi töredék (Hungarian)
Miként erdélyi templomok falán
Freskók cafatja, csonkabonka festmény
Kit már az Úr is régen elfelejtett,
S nem látogatja többé fürge fénnyel -
Olyanok leszünk mi: láthatatlanok,
Lappangva mészben, szétmaró időkben
Isten se tudja: megvagyunk-e még,
S hogyan, miért, hány vak réteg mögött
Várhatja ráncok hős föltámadását,
Mosolynak könnyű táncát kérges arcunk,
Ha megvagyon még s meg nem rontatott -
Olyak leszünk, mint megkopott legendák,
Mártírok, szentek, üdvözült pogányok
És poklok, mennyek, végítéletek
És elkendőzött nagy kálváriák
És krisztusos képeknek roncsai -
Olyak leszünk, csak megtört részletek:
Nem kisdedek, királyok, Máriák,
Csak törmelék, balsors diribdarabja:
Nem vert hadak, csak súlyos vad paták,
Sok megfutó láb, zászló, seb, kereszt -
Olyak leszünk: áldáshintő kezek,
Hűlt semmiből pallost suhogtatók,
Levágott törzsek, népek, végtagok,
Fejek fölött szentlélek vagy szekerce
Villantja szárnyát: megrepedt szemek,
Redők, ruhák, gazdátlan glóriák
Halomba hányva, összevisszaságban -
Olyak leszünk  mind: szétmálló művek,
De zűrzavarban méltó rendre vallók -
Ki fejti meg hiányzó részeinket,
Ki rakja össze, festi hű egésszé,
Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri
Egy ismeretlen mester kézvonását?

Mindenek előtt: nem vagyok irodalmár, csak lelkes amatőr, mégis, meglátásom, értelmezésem szerint ez a vers nem csupán az erdélyi magyarságról, hanem az európai keresztyénségről szól! Ami az aktualitását illeti, némi iróniával azt is írhatnám, hogy zenei aláfestésként képzeljük a vers mögé napjaink keresztyén Európa fölötti vészharang-zúgását, ám – számomra legalábbis –  ez a csodálatos költemény a keresztyénség megmaradásáról szól! Ráadásul nem is egyszerűen hitvallásos vagy kérügmatikus alapon, módon, hanem – fogalmazzunk így – egyszerűen a históriai empíria útján!

Igen, ha mintegy „ekléziológiai vízióként” fogjuk fel a verset – a végén található kérdések, s a vers közben is fel-felbukkanó kételyek ellenére is – akkor is az a végkicsengése, hogy megmaradunk! A keresztyénség megmarad a maga történelmi valóságában és krisztusi kontinuitásában! Megmarad minden töredezettségével és ellentmondásával együtt! (Majdnem azt írtam, hogy önpusztító szándékunkkal, hajlamunkkal együtt – s ennek igazolására tényleg az a legjobb példa, hogy a reformáció is el akarta tüntetni a freskókat, s épp a mész-réteg – „hány vak réteg mögött...” – őrizte meg, konzerválta az utókor számára!) Megmarad harcoló egyházként (ecclesia militans) és  megmarad győzelmes, diadalmaskodó egyházként (ecclesia triumphans)! Külön tanulmány, ahogy ezen egyházi létállapotok képei kiegészítik egymást! Mint ahogyan az ellentétes kép-foszlányok is nagyon szemléletesek, s magukban rejtik az élet és a halál útját ( V. Móz. 30): „áldást hintő kezek” és „hűlt semmiből pallost suhogtatók” vagy „fejek fölött szentlélek vagy szekerce”...

Aztán van még egy szerintem zseniális költői kép, amely miatt nagyon szeretem ezt a verset, s ha csak ebből állna – mint Pilinszky: Egy sírkőre c. verse: Túlhevített virágcsokor – akkor is, önálló költeményként is megállná a helyét, s több hosszú költeménynél vagy éppen prédikációnál többet mondana: „...gazdátlan glóriák halomba hányva...” Igen, így, kettős alliterációval, kifejezve a reformáció két alapigazságát is (sola gratia ill. soli Deo gloria, azaz, egyedül kegyelemből és egyedül Istené a dicsőség!), hogy nem az individuális, öntudatos, öntömjénezős, érdemgyűjtögetős, a hitet vallásos teljesítményként megélő keresztyénségnek van jövője! Hanem annak, amelyik felismeri az „ismeretlen mesterben” (vö. ApCsel. 17, 23) a Krisztusban mindent újjáteremtő (Jel. 21, 5) Jézus Krisztus Atyját!