Fedezd fel a festői szépségű Ság hegyet és környékét!
1. VulkánSág 20 - túra a Ság hegy körül 
Útvonal: Celldömölk, Dr. Géfin tér – Koptik Odó u. - XIII. századi romtemplom – Kolozsvár u. - Sághegyalja krt. – Mesteri (Árpád-kori templom és a termálfürdő érintésével) – Kemeneskápolna – Bokodpuszta – Celldömölk, Kemenes Vulkánpark – Vulkán Gyógy- és Élményfürdő - Dr. Géfin tér.

CELLDÖMÖLK, VulkánSági Kerékpártúra - zalabringa.hu

És akkor kizökkent a világ a maga medréből... A jelet egy túl magasra állított, a döcögős kápolnai úton meglazult, majd az úttestre hulló nyeregcső csörömpölése adta meg. Hátrazuhantam, eltörtem bokámat, lábszárcsontomat. Mentő, kórház, műtét, ágy, mankó... Mintegy varázsütésre elkezdődött valami egészen más... Hogy hogyan éltem meg az elmúlt hetet a szombathelyi Markusovszky Kórház Traumatológiai Osztályán? Megpróbálom összerendezni szanaszét hulló gondolataim...

 

 

Hallom a csörömpölést és egyszerre élem át, hogy puszta létem nem több, mint „kartoték-adat” (József Attila), de azt is, hogy most ezekben a napokban körülöttem forog a világ...! Ami az előbbi létállapotot illeti, igen, nem voltam több, mint a 143/1-es beteg. Mint egy tehetetlen munkadarab, melyet fúrnak-faragnak, csavaroznak, bökdösnek, kötöznek, emelnek, tolnak, röntgeneznek, mosdatnak, etetnek-itatnak, s esténként megkérdik, hogy kér-e fájdalomcsillapítót...? Amit viszont e passzív léthelyzetben abszolút pozitívan éltem meg, az a műtét. Nem altattak, csak gerincérzéstelenítőt kaptam, fájdalmat nem éreztem, viszont amolyan félig éber, félig kómás állapotban nagyjából nyomon követhettem az eseményeket, hallhattam a műtétet végző csapat csevegését. S ez hihetetlenül megnyugtató volt számomra! Semmi Vészhelyzet, kapkodás, ideges, pattogó utasítások, monitorra meredő riadt tekintetek, csak hétköznapi terefere, számukra rutin kérdések, válaszok, megszokott mozdulatok. S ebbe az ő mindennapi munkájukba, világukba most, két óra erejéig az én élettörténetem is beleilleszkedett...  A körülöttem pörgő golóbis-jelenségre vonatkozóan pedig elmondhatom, hogy tényleg szokatlan volt: hozzám (is) jött be a főorvos, az ügyeletes orvos, a kezelőorvosom, a gyógytornász, a nővérek, a takarítónők... Aztán a látogatók –  ha nem is egyik a másiknak adta át a kilincset, de például az egyik este már nagyon hálás voltam, hogy szigorúan szabályozva volt a látogatási idő... Meg persze a telefonhívások és sms-ek – normál esetben 2-3 hónap alatt keresnek ennyien, mint most 4-5 nap alatt! Kikapcsolom. Próbálok aludni, de így se jó, úgy se jó, szinte három másodpercenként keresek új fekvőpozíciót. Aztán megint csak...

Hallom a csörömpölést és arra gondolok, hogy bent egyszerre irreális módon begyorsít az idő, s egyszerre lelassul...! Már eleve, ahogy az egész baleset történt, a pillanat töredéke alatt... Arra emlékszem, hogy próbáltam kifordulni, hogy ne a fejemet és a derekamat üssem be, így a jobb lábamon sikerült landolni... A következő emlékkép amit rekonstruálni tudok, hogy ülök az úttesten, fogom a bokámat, de mintha az nem is hozzám tartozna... Mozdulni nem bírok, csak ordítok – velőt rázóan őszintén – és imádkozok, hogy ha lehet, ne üssenek el... Ennek már egy hete, de mintha tegnap történt volna, s azóta is mennyi mindent magába nyelt, a számomra most mankóval is iszonyatosan rohanó idő...  Persze, a komótosabb arcát is megmutatta bent a kórteremben. Igen, volt idő beszélgetni és a másikat meghallgatni. Ahogy talán utoljára gyerekkoromban, most úgy hallgattam első szobatársamat, Rezsőt, aki egy osztrák határ menti faluban nőtt fel, s élvezte, hogy valakit érdekel az ő gyerekkora, az 50-es évekbeli határhelyzet és az is, hogy a 70-es években hogy zajlottak a családi nyaralásaik a különböző  vállalati- és SZOT-üdülőkben... Aztán mikor Rezsőt elvitték a rehabra és jött helyette Béni, a Vasszécseny ifi futballcsapatának tehetséges védekező középpályása, akinek még az ősszel egy sikertelen szerelési kísérlet következtében elszakadtak a térdszalagjai és most kell plasztikázni, akkor meg Béni hallgatott engem, az öreget... Beszéltem volna neki keresztyénségről, nemzetről, családról, de őt – a focin kívül – igazából csak a túráim érdekelték, a stoppos csavargások Ny-Európában a 90-es évek elején és a kerékpártúrák (Erdély, Vajdaság) az előző években. Amikor pl. az al-Dunánál 50 km/h-ás sebességgel gurultunk be a vaksötét alagutakba és utánunk pedig 100-al dübörögtek a kamionok, egyik másik szinte érintette a vállunkat, de a nyeregcső ott a helyén volt... - Na, majd még mesélek, aludjunk, jó éjszakát! - mondom, aztán ismét a már jól ismert hangok a kápolnai útról...

Hallom a csörömpölést és a következő ambivalens kórházi létélményem, hogy mennyire kitágul ill. beszűkül a tér, a világ...! Emlékszem, néhány éve, a nagy pörgés közepette azt találtam egyszer valakinek mondani, hogy de jó lenne egy hétig csak feküdni és olvasni... Hát nem erre gondoltam... Az első két nap egyetlen porcikám sem kívánta a betűket, de szerdától már nagy örömmel vetettem magam bele Dr. Kubassek János legújabb, Kőrösi Csoma Sándorról szóló könyvébe! (A Himalája magyar remetéje - 3. átdolgozott és bővített kiadás Bp. 2014) Óriási lelki-szellemi élmény volt a székely tudós világvándor nyomába eredni, perzselő sivatagon, ingoványos árterületeken, jeges hágókon keresztül, enni a tibetiek kenyerét, a tszampát – a kórházi kosztnál sem lehetett sokkal rosszabb – dideregni fűtetlen lámakolostorokban... Kubassek a Kőrösi-kultuszról is ír, s most is nagy hatással volt rám a tragikusan fiatalon elhunyt, szintén székely, egyetemista, Jakabos Ödön, aki 1973-ban (!) maga szervezte úton, a román államtól kapott 5 dolláros valutakerettel a zsebében egy év alatt végigjárta a nagy előd útját. Sajnos a gyilkos kór magjait is hazahozta magával. Mielőtt a még hosszabb, utolsó útjára elindult volna, megtervezte saját kopjafáját és megcímezte gyászjelentésének borítékait. Ja, s előtte természetesen az 5 dollárt is visszafizette az utolsó centig...


A tér korlátjainak, mindenekelőtt a test börtön-voltának a megélését azt hiszem nem kell senkinek ecsetelnem, aki hasonlón keresztül ment, mint én... Hogy mekkora öröm volt, mikor tudtam mozgatni a lábujjaimat! Amikor – műtét másnapján – először vállalkoztam rá, hogy Rezső járókeretével, akarom mondani Trabantjával megcélozom az illemhelyiséget... Nem beszélve a legnagyobb, immár mankós expedíciómról, mikor a folyosó végén lévő kávéautomatáig is elmerészkedtem...


Apropó, mankó... Egy barátom hívta fel a figyelmemet a XX. sz. talán legnagyobb keresztyén pedagógusának, Karácsony Sándornak az egyik elgondolkodtató mondására. Előzetesen annyit tudni kell róla, hogy az I. Világháborúban megsérült, s egész életében rá volt kényszerülve ennek a segédeszköznek a használatára. Nos, egyszer, bizonyságtételként azt mondta diákjainak, hogy ezek nem a mankóim, ezek a szárnyaim! Ezek segítenek abban, hogy lélekben mégis Istenhez emelkedhessem. Felemás kórházi létélményeimről próbáltam mesélni, arról, hogy éltem meg identitásomat, időhöz és térhez való viszonyulásomat. Ami viszont egyértelmű most is számomra, az az Istennel való kapcsolatom. És nekem is vannak mankóim és én is érzem, hogy ki vagyok szolgáltatva az Ő életmentő szeretetének! Soha ilyen közel nem éreztem magamhoz az Atyát, mint ezekben a napokban, a kórházi ágyon. S ha lelki egyensúlyomat akárcsak egy pillanatra is elveszítettem volna, mondván, miért engedte ripityára törni csontjaim, már hallom is vigasztaló szavát, mint egy varázsütést...   Ő közel hajolt hozzám, simogatta törött-sajgó lábamat,  suttogta, alig hallhatóan, hogy nagyon szeret, s persze, időnként csengetett. Hallom a csörömpölést...

Hozzászólások