Balog Zoltán szerint a hit szabadságáért ma is és Európában is meg kell harcolni. Az emberi erőforrások minisztere az erdélyi Torda unitárius templomában beszélt erről pénteken azon az ünnepi istentiszteleten, amelyet a vallásszabadság 449 évvel ezelőtti kihirdetése alkalmából tartottak.

Balog Zoltán: A hit szabadságáért ma is meg kell harcolni - magyarhirlap.hu

S hogy a címet pontosítsam: természeti-, történelmi-, kulturális-, anyagi- és lelki-szellemi kincsekben, értékekben. Mindezek megtalálhatók egy alig több, mint 40 ezer lakosú történelmi magyar városban, Tordán. Bár én személy szerint ezekkel nagyjából már tisztában voltam, az általam vezetett gyülekezeti kirándulócsoport legnagyobb része azonban mindezekkel buszunk meghibásodása következtében szembesülhetett 6 évvel ezelőtt, amikor is Marosvásárhelyről már hazafelé jövet 1-2 km-rel Torda előtt roppant egyet az öreg, sokat látott járművünk tengelye, s amíg őt egy közelben lévő kamionszervizben próbálták helyrepofozni, addig mi – a többség egy kicsit nyafogva-duzzogva... –  nyakunkba vettük a várost, hogy megtudjuk, milyen gazdagok is vagyunk...

 

 

Ha Torda, akkor Tordai-hasadék... Bár ennek végigjárásához túl kevés lett volna a rendelkezésre álló idő, s a társaság java része járt is már ott, így ezt most - Bartha Pista barátunk nagy bánatára -  kihagytuk, azért a város felé közeledve messziről is látszott, hogy nem mindennapi karsztképződményeket, sziklaalakzatokat és barlangokat rejthetnek a hegyek végig a Hesdát-patak mentén. Ma már Közép-Európa egyik leglátványosabb és legismertebb túraútvonaláról beszélhetünk, de emlékszem, amikor egy családi kirándulás keretében 1978-ban ott jártunk, nyugodtan vadkempigezhettünk ezen a csodálatos, vadregényes vidéken, a kutya se járt arra... Ma is fülembe cseng, ahogy nekünk, a sziklavilág felfedezésének izgalmától már türelmetlen lurkóknak még türelemmel végig kellett hallgatnunk apánk meséjét Szent László legendájáról... Úgy adta elő, úgy mutogatta, hogy honnan jöttek a kunok és merre vágtatott a király, mintha ő maga is ott lett volna...

Ha Torda, akkor sóbánya... Ezt viszont meg is néztük a csoporttal, s többen megállapították utána, hogy ez számukra nagyobb élmény volt, mint a parajdi! S való igaz, az utóbbi években egyre többen látogatják ezt a komoly európai pénzekből felújított sóbányát, pontosabban bányamúzeumot, amely egyben gyógykezelő központ is, s a különböző, terápiás célú játékok és sportpályák mellett  csónakázótavat, amfiteátrumot és egy kisebb templomot is magába foglal. A tordai sóbányászat a római korra megy vissza, első írásos emlék a XI. sz.-ból való, de természetesen ennek, a „középkor aranyának” a virágkora (is) Bethlen Gábor uralkodásához kapcsolódik. A sókitermelés, mint gazdasági ágazat jelentőségét mi sem bizonyítja jobban – mint ahogy ezt a gyülekezeti kirándulásunkon szintén résztvevő, akkor immár közel 80 esztendős apám rögtönzött kiselőadásából megtudhattuk – mint hogy a tordai sóhívatal (vagy inkább sókamara) ügyeinek igazgatóját közvetlenül maga a fejedelem nevezte ki! Bár ma a kitermelés már nem lenne gazdaságos, illetve a só megfelelő minőségű tisztaságának elérése irdatlan összegeket emésztene fel, az azonban elgondolkodtatott, s ma is hüledezem, hogy mintegy 40 millió tonnára becsülik a föld mélyében szunnyadó sókészlet tömegét, amellyel legalább 200 évig el tudná látni egész Európát – vagy a „sótilalom” alatt álló közétkeztetési intézmények miatt talán még tovább is...

S ha Torda, akkor vallásszabadság... Mit mondjak, volt időnk megtekinteni kívülről-belülről a XV. század végén épült tordai katolikus templomot, mialatt jóapám közel két óra hosszan az 1568-as tordai vallásszabadság egyház- és nemzettörténelmi jelentőségét ecsetelte... Hogy „...itt, ezen a szent helyen, a világon elsőként lett törvénybe foglalva a vallás- és lelkiismereti szabadság, az a jog, ami úgy hozzá kell hogy tartozzon az ember életéhez, mint a lélegzetvétel...” Hogy „... vajon gondolták-e itt, ezen e szent helyen a vallásbékét átgondoló és megfogalmazó atyák, hogy mindebből mennyit sikerül majd megvalósítani a következő évszázadok alatt...?” S hogy „ mi lett volna még ezen a Krisztusnak és az embereknek, szóval és fegyverrel kiontott, vérével keresztül és kasul megöntözött magyar (és európai) földön, ha ezek a derék erdélyi egyházi és világi urak nem ültetik bele a világ szívébe, magát a vallásszabadság virágának a magját, hogy lehet így is, békében, egymás mellett... ?” Mondta mindezt az az ember, aki még abban nőtt fel egy dunántúli református faluban, hogy ha kigyulladt egy ház, mondjuk egy református ember háza, akkor egy katolikus ember biztos, hogy végigfutott a katolikus „negyedben”, hogy „ti ne rohanjatok oltani, református ház ég...!” Bevallom, azóta minden ökumenikus imahéten – az idei tegnap kezdődött, így az aktulitása miatt is írom – amikor odaérünk a liturgiában, hogy „köszöntsük egymást a béke jelével”, nekem mindig bevillan egy évszám (1568), egy város (Torda), meg egy arc...

Szóval Torda, s ennyire gazdagok vagyunk... (S akkor még nem ejtettünk szót a város kulturális, irodalomtörténeti jelentőségéről: Petőfiről, hogy itt látták utoljára a segesvári csata előtt, báró Jósika Miklós regényíróról, vagy a közelmúlt erdélyi költészetének egyik legnagyobbjáról, Lászlóffy Aladárról)  Csak  azt tudtuk volna apám és én könnyebben megértetni egy busznyi magyar, többségében református emberrel, hogy miért ért mindez sokkal többet annál, minthogy néhány órával hamarabb hazaérjenek szeretteikhez...!