A magyar labdarúgó-válogatott tagjai nem tették ki az ablakba azt, amit Andorrában az oda kiutazó szurkolóktól kaptak.  Az 1-0-ra elveszített vb-selejtező után Bernd Storck szövetségi kapitány arra utasította a játékosokat, hogy menjenek oda a magyar drukkerekhez. Amint az jól hallható, a feldühödött nézők azt kiabálták a magyar játékosoknak, hogy azok vegyék le a mezt.  A futballisták meg is tették azt, majd amikor oda akarták adni azt a nézőknek, nem várt fordulat következett. A mérges szurkolók nem fogadták el az ajándékot, ellenben különféle tanácsokkal látták el a magyarokat, hogy mit csináljanak. 

VEDD LE A MEZT! - ORDÍTOTTÁK A MAGYAR DRUKKEREK ANDORRÁBAN - origo.hu

Még nem lépett túl az ország még futballszerető része a történelmi, andorrai vereségen. Mielőtt fejek kezdenek el hullani (?) felső döntésre, addig a nép (a szurkolók egy része) már kimondta a népítéletet: vegyék le a labdarúgók magukról a nemzeti mezt, amire méltatlanokká váltak...! Jellemző egyébként az összezavarodott mentális állapotukra, hogy a legtöbben talán azt hitték, hogy ez csak a szokásos kérés, hogy azt kérik tőlük ajándékba, s talán még olyanok is voltak, akik gondolták, most is megmutathatják izmos felső testüket a hölgyszurkolóknak... Pedig ez ítélet, megaláztatás, megszégyenítés volt a javából, a demokrácia kegyetlen vadhajtása... Én is próbálom túltenni magam ezen a szégyenteljes produkción... Lehunyom a szemem... Látom a játékosok bamba szomorúságát, az „ezerfejű cézár” vérben forgó szemeit, hallom a rigmust: „Vedd le a mezt, vedd le a mezt...!” Rémálmok gyötörnek...

Ott jönnek... A megalázott futballisták... Fejüket lehajtják, arcukat eltakarják... Tetoválásokkal borított vállukra a legmélyebb bűnbánat jeleként zsákruhát húznak... Arany lábaikat, melyben ott lappang még annyi dicsőséget hozó álompassz, betonvédőket megforgató csel és tömérdek mennyiségű gól, gól, gól, most bizonytalanul, tétován és sután teszik egyiket a másik után... Jönnek esetlenül, megszégyenülve, bujkálva, mint anno Bern után az Aranycsapat, a kertek alatt... „Vedd le a mezt, vedd le a mezt...!”

Próbálok aludni, de újabb rémképek elevenednek meg lelki szemeim előtt, újabb menet... Vajon kik ők? Pedagógusok... Persze, év vége van, mennek jól megérdemelt nyári vakációjukat tölteni... De most nem virág-erdő van a kezükben, mint tanévzárók után... Ellenőrző, tájékoztató, bizonyítvány... Benne az éremjegyek... Elégtelen... A gyermekek, szülők, pedagógusbarát emberek aláírásával...  Feje tetejére állt a világ... De miért...? Mert csak tanítanak, de nem nevelnek...! Mert nekik csak a béremelés kell, meg a pénz, de a gyerekek csak púp a hátukon... Mert ők a felelősek azért, hogy ennyi buta, selejt és életképtelen gyerek kerül ki az iskolákból, aztán ki külföldre, kuli munkára... Ők is mennek, lehajtott fejjel, kezükben a bizonyítványukkal... S zúg az iskolák, az udvar a műfüves pályák, az újonnan épített tornatermek felől a láthatatlan kórus: „Vedd le a mezt, vedd le a mezt...!”

És ők? Miért akasztják a fehér köpenyeiket a fogasokra? Kik ők? Szárnyuk, glóriájuk nincs, úgy hogy nem angyalok, fonendoszkópjuk és arany keretes szemüvegük viszont van, tehát csak orvosok lehetnek... De hát ti hová mentek...? Rátok szükség van...! Beteg az ország... Ne menjetek, itthon is kaptok annyit, teletömjük a zsebeiteket...! Mit mondanak...? Hogy ti nem törődnétek az emberekkel, a lelkükkel, a szívükkel...? Hogy kihasználjátok a betegek kiszolgáltatottságát...? Hogy mások nyomorából éltek és gazdagodtok...? Ugyan már... Csak néhány beteg csalódott hozzátartozója gondolja így... Várjatok, ne menjetek, szükség van rátok...! Doktor Úr, maga is hallja...? „Vedd le a mezt, vedd le a mezt...!”

Vedd le a mezt...! A fehér köpenyt... És a fekete reverendát, a palástot és a Luther-kabátot is...! Igen, sejteni lehetett... A test után a lélek doktorai következnek... Ők sem menekülhetnek... Nekik sincs kegyelem... A nép ítélete és haragja rájuk is lesújt... Kis-és nagytiszteletű urak, tisztelendő és nem tisztelendő urak, atyák, lelkészek... Mit mondanak...? Mintha ezek a szavak ismerősek lennének... Pedofilok... Buzik... Ingyenélők... Képmutatók... Farizeusok...  A kegyelem csendjét elfújja a végítélet harsonája... „Vedd le a mezt, vedd le a mezt...!”

Na, itt vagytok mind, díszpintyek, bal-és jobbfácánok, politikusok...? Veletek kellett volna kezdeni...! Az öltönyöket tegyék le ide az asztalokra...! A slusszkulcsokat is...! A bankkártyákat...! Minden szerződét, megállapodást, titkos aktát...! A telefonokat is elő a zsebekből... És itt előttünk kitörölik belőlük a befolyásos miniszterek, államtitkárok, Eu-képviselők, bankárok és üzletemberek neveit, most rögtön...! Hölgyeim, uraim, egy percük van, hogy elhagyják a parlament épületét...!

Ver a víz... Nem, ez csak álom... Uram, Atyám, hol vagyok...? Hahó, van itt még valaki...? Milyen országban élek...? És ki fog itt szórakoztatni, tanítani gyógyítani, vigasztalni és vezetni bennünket...? A nép...? A szurkolók...?