„E kötetben a szerző a lelkipásztori szolgálat egészének ábrázolására a háromszög képét használja. Ennek három csúcsa az imádság, a Szentírás olvasása és a lelki kísérés. A csúcsok szögei határozzák meg a háromszög oldalait is. A szerző szerint a lelkész fő felelőssége, hogy segítse a keresztyéneket Isten felé fordulásukban, és ehhez szükséges a három sarokpont gyakorlása. A lelkészi munka sokféle egyéb eleme, mint például az adminisztráció, a prédikáció, a gyülekezeti szükségletek kielégítése és a szervezés mind azon múlik, hogy folyamatosan Isten szavára és lényére irányul-e a lelkész figyelme.”

Vissza a sarokpontokhoz - parokia.hu

Keresztyén életünknek, s különösen a lelkészi szolgálatnak a sarokpontjairól szóló mini sorozatunk harmadik részéhez érkeztünk. Úgy gondolom, az első kettő egyértelmű: a bibliaolvasásban Isten szól hozzám, az imádságban pedig én beszélek Istenhez! A harmadik sarokpont, a lelki kísérés, amelynek viszont valahol az lenne a lényege és a célja, hogy ezt az Istennel való kapcsolatot és kommunikációt emberi beszélgetésekkel koordináljuk és segítsük, nos, ezzel kapcsolatban egyházi berkeken belül is megoszlanak a vélemények. Vannak, akik azt mondják, hogy ez személyfüggő, hogy ki, mennyire igényli. Mások azt tartják, hogy mindez a különböző felekezetek, lelk(ész)i közösségek gyakorlatától függ. Megint mások pedig azt hangoztatják, hogy ezt a feladatot, funkciót igazából a krisztusi gyülekezet lelki közösségének kell(ene) ellátnia, betöltenie... Ami pedig engem illet...

 

 

...ezt az utolsó részt is egy személyes vallomással kezdeném: nekem nincs állandó lelki kísérőm, vezetőm és nem járok olyan speciális beszélgetős körökbe vagy lelki tréningekre sem, amelyeken tudatosan „edzhetném” és erősíthetném hitemet, Istennel való kapcsolatomat és Neki való szolgálatomat. Viszont... Az évek, évtizedek során azért mégis kialakult bennem egyfajta tudatosság és tervszerűség, hogy kikkel és milyen formában beszélek szívesen mindezekről.

Az első ilyen „réteg”, az egyszerű, idősebb gyülekezeti tagok, lelki testvérek. Hálás vagyok Istennek, hogy minden szolgálati helyemen adott ilyen emberi kapcsolatokat. Talán neveltetésemtől fogva én mindig is tiszteltem az idős embereket, értékeltem élettapasztalatukat, - bölcsességüket, nyitott voltam/vagyok feléjük és szívesen hallgatom őket. És persze rengeteget tanulok is tőlük..! Ezeknek a kapcsolatoknak a szereposztása nagyjából az, hogy én tanulom tőlük, hogy hogyan kell „szívbéli bizalommal”, kitartással és hűséggel lenni Isten iránt, ők pedig tőlem - remélhetően -  „bizonyos ismerettel”, azaz a teológiai tanulmányaim és lelkipásztori szolgálatom során „felcsipegetett” ismeretanyagommal gazdagodhatnak...

A másik csoport, akinek képviselőivel szívesen beszélgetek, azok a teológusok és a fiatal szolgatársak. Akik még „innen vannak” a megfáradáson, megkeseredettségen, kiégésen... Akikben még ég, lobog a tűz... Akik fiatalok, lendületesek, lelkesek... Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy amikor még én voltam kezdő lelkész, s egyszer többedmagammal, egy fiatalokból álló lelkészi kiskörben (ezek is nagyon fontosak, ahol van ezekre lehetőség, s persze igény, ott mindenképpen használják ki!) lelkesen terveztük az előttünk álló közös szolgálatokat (táborok, ifjúsági órák, gyülekezeti napok stb.), látjuk ám, hogy egyik barátunk, aki az egy évtizedes somogyi szolgálatban némileg már kissé „leamortizálódott”, némán, fásultan bámul a semmibe... Aztán egyszer csak felemeli a fejét, ránk néz és annyit mond: „Fiúk, húzzatok magatokkal..! Ti, mint fiatal csikók, szárnyaló paripák, húzzatok engem magatokkal..!”

Végül a harmadik lelki kísérő-típust számomra - s ezen most meg fognak lepődni – a hitetlenek, az ateisták jelentik... Inverz módon, éppen a velük való beszélgetésekben döbbenek rá, hogy a mi keresztyén hitünkben és életszemléletünkben milyen pluszok, energiatöbbletek és lelki muníciók vannak! Igen, sokszor a hitetlenek erősítik meg még inkább a hitemet! Aztán ők mindig felvetnek olyan szempontokat is, amelyek a mi „rendszerünkből” hiányoznak vagy másképp vannak jelen, de érdemes ezeket átgondolni vagy akár beépíteni is... Azt is nagyon értékelem a velük való beszélgetésekben, hogy könnyen ki tud alakulni egy őszinte kommunikációs légkör, amelyben – tudom – kerülnöm kell a megszokott egyházi sallangokat, sémákat, közhelyeket, terminológiát. Igen, mert ők ezt nem értik, számukra ez idegen. Nekem viszont lehetőséget ad, hogy egyrészt a magam számára is újra és újra megfogalmazzam hitem tartalmát, másrészt, hogy számára is érthető módon bizonyságot tegyek neki az evangéliumról, azokról a dolgokról, amelyek igazán fontosak, igen, életünk és hitünk sarokpontjairól..!