A koronavírus gyors terjedése miatt hozott kormányzati intézkedésekkel összhangban a Magyarországi Református Egyház elnöksége a következő kéréssel fordul a gyülekezetek, lelkipásztorok és egyháztagok felé.
Legyetek józanok, hogy imádkozhassatok! (Péter első levele 4. fejezet 7. vers)
Kérjük, hogy további intézkedésig szüneteltessenek minden egyházi alkalmat: istentisztelet, áhítatot, jegyesoktatást, bibliaórát, konfirmációelőkészítést, ifjúsági alkalmat, baba-mama kört, egyházi testületi üléseket (egyházmegyei tanács, közgyűlés, zsinati tanács, zsinat, presbiteri ülés), a gyülekezetekben esedékes canonica vizitációkat, presbiteri szövetségi és nőszövetségi alkalmakat, konferenciákat, továbbképzéseket, tanfolyamokat és egyéb csoportos foglalkozást, közösségi alkalmat.
Hajnal van. Még sötét. A templomban vagyok. Ülök jobb oldalon a 7. sorban, úgy középtájon... Próbálok szívemben elcsendesedni. Imádkozni. Nem megy... Szemem ki-kinyílik, szívem be-becsukódik, gondolataim el-elkalandoznak... Mintha nem is templomban, hanem egy érzelmi-lelki hullámvasúton ülnék. Sötét alagút jön, nem látni semmit, lefelé megyünk... Próbálok feljönni, vissza a templomba, hegyezni a fülem, hogy szólnak-e már a harangok, csikordul-e már az ajtó, hallom-e már a lépéseket... De nem jönnek... Nem jön senki...
Áll a világ. Áll az egyház. A társadalom, a politika, a közélet, a kultúra. Minden. Csak a vírus terjed tovább, feltartóztathatatlanul? Csend van. Lehet, hogy blaszfémia már maga a gondolat is, de az jut eszembe, hogy talán most már az Istennél is vészhelyzet van... Egy pillanatra mintha ő se tudná, hogy döntsön, mit tegyen, büntessen vagy irgalmazzon... Most tényleg Isten-csendje-nemzedék vagyunk... Úgy kell élnünk, mintha Ő nem lenne, nem szólna...
Aztán... Mintha megindulnánk felfelé... Felemelem a fejem. Előre nézek és azt látom, hogy Valaki fellép a szószékre, fehér ruhában, régi NDK-s szandálban, sarúban, mosolyogva, de mégis kissé zavartan, majd azt mondja: Tudod, mit? Odaülök melléd... Tudod, nekem már nem árt a halál... Én már elhordoztam a töviskoszorút a fejemen, a bűn, a kárhozat, az Isten-nélküliség koronavírusát a lelkemben... Kezet is foghatunk... Át is ölelhetlek... Ne félj te sem, barátom..!
Kezdek egyenesbe jönni... Megy a vonat, majd egyszer csak megáll. Bemegyek egy váróterembe. Hol vagyok? Milyen nap van? Nem, nem nagycsütörtök, nem Székelykocsárd, Dsida Jenő sincs itt, a tanítványok sem alusznak... Ez most más. Ez most éber csend. Én is koncentráltan figyelek Istenre. Eszembe juttat egy másik verset. Nem régen tanultam meg. Elmondom. Majd nektek is elküldöm. Megnyugszom.
Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
(Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem. Betegeinknek)
Hajnal van. Még sötét. De a szívemben már dereng némi fény...