A Scargillban működő közösség 1959-ben jött létre azzal a céllal, hogy az egyház megújuljon. Komoly szükségességét látták a lelki ébredésnek az országban és az egyházban, olyan oázist akartak létrehozni, ahol az egyházban szolgálók feltöltődhetnek. Ez a cél egyébként az összes hasonló életközösség legfőbb céljává vált.

Az SDG vallja: a keresztyének számára szükséges egy olyan hely, ahol biztonságban kimondhatunk nehéz és veszélyes dolgokat, ahol azok lehetünk, akik valójában vagyunk, Krisztusban elfogadhatjuk egymást. A szervezet azzal a reménységgel tekint a jövőbe, hogy a scargilli modell Magyarországon is megvalósulhat.

Biztonságos helyen, keresztyének között – parokia.hu

Azt hiszem bátran állíthatom, hogy a közösség iránti vágy minden ember lelkében ott él. Persze vannak olyanok, akinek az egész lelkét kitölti közösség iránti vágy és lelkes tagjai mindenféle klubnak, társaságnak, közösségnek, esetleg gyülekezeteknek és ezeken kívül még keresik az egyéni, személyes kapcsolatokat is. S vannak, akiknek egészen a lelke legmélyén húzódik meg egy pici igény, amely annyira elég, hogy néhány közösség (iskola, munkahely, család) tagjaival való találkozás röpke pillanatit elhordozza. A két végleten kívül ne felejtkezzünk meg az egészséges hozzáállásról sem, amikor az egyén érdeklődésének megfelelően keres közösségeket és megtalálja az egyensúlyt a közösségi és magán élet között. Bármelyik példáról van is szó, kimondható: az ember társas lény! Mégis, miért tapasztaljuk mai világunkban az elmagányosodás olyan nagyfokú megerősödését?

Korosztályokra lebontva tapasztalható, hogy kikopott az életünkből a közös játék, munka, szórakozás iránti igény, vagy inkább lehetőség. Míg pár évtizeddel ezelőtt a falusi gyerekek naphosszat egymás társaságában barangolták be az erdőt, mezőt, addig napjainkban többnyire egyedül/ testvéreikkel töltik el nyári szüneteik nagy részét. Nincs hely, lehetőség (és ezt most nagyon nagy általánosságban jelentem ki, mert tudom, hogy vannak ellen példák) a gyerekek/ fiatalok számára, hogy „bandázzanak” (jó értelemben) a lakóhelyükön. A közösséggel való találkozás lehetőségét ennek a korosztálynak a különféle, fajta táborokban való részvétel adja meg.

A következő generáció, a fiatal felnőttek számára sem látom, hogy nagyon megvalósulna a lehetőség a találkozásra, szórakozásra, udvarlásra. Így többnyire marad az internet, ahol vásárolhatnak, ismerkedhetnek, kikapcsolódhatnak. Legalábbis vidéken nem látok sok lehetőséget a mozin és néhány szórakozó helyen kívül a kikapcsolódásra, közösséggel való találkozásra.

A felnőtt generáció számára marad a munkahelyi közösség és a gyermeknevelés minden időt és energiát felhasználó, sokszor teljes embert igénylő feladata. 

Végül marad az idősödő korosztály, akik esetleg már nyugdíjas éveiket „élvezhetik”. Ők már nyugodtan utazhatnak, hiszen ingyen van, ellátogathatnak a fiatalkorban kihagyott múzeumokba, kirándulóhelyekre, helyi klubokba. Van idejük (elvileg) meglátogatni egymást, rokonaikat és megvalósíthatnák mindazt, amit addig csak terveztek, de idő és pénz hiány miatt nem tudtak megvalósítani. – Gondolom, én. Csakhogy a valóságot látva, tudom, hogy ez a korosztály nem jár össze, nem igazán utazgat, nem megy múzeumokba, színházba, kiállításra (tisztelet a kivételnek). Sőt és ez szomorít el a legjobban, a templomi közösségbe sem túlzottan (ismét tisztelet a kivételnek).

Miután ilyen feketén lefestettem a generációs közösségi élet hiányát, szeretném feloldani az okozott frusztrációt és felhívni a figyelmet azokra az emberekre, akik akarnak és el is járnak közösségekbe, klubokba, szórakozó helyekre, gyülekezetbe. 

A valóság az, hogy a közösséghez való csatlakozás mindig az egyénen múlik. Mennyire van nekem szükségem más emberek társaságára? Mely azzal jár, hogy bizony meghallgatom más emberek gondolatit, elfogadom viselkedésüket még akkor is, ha nem értek vele egyet. A közösségnek nagy ereje van az egyén fejlődésére nézve, de ahhoz, hogy ez az erő kifejtse áldásos hatását, el kell mennem, része kell lennem. Az alapvető problémát pedig ebben látom: a ma embere olyannyira kényelmes, hogy még saját magáért sem teszi meg azt az erőfeszítést, hogy elmegy és részévé válik egy olyan társaságnak, ahonnan épül, nyer, erősödik. Többen választják a sokkal szegényebb, de kényelmesebb megoldást: otthon, a lakás biztonságából keresik fel az online tér adta láthatatlan közösségeket. 

Tapasztalatból tudom, hogy nincs jobb annál, mint minden héten találkozni azzal a társas támogató közeggel, ahol elmondhatom, mert meghallgatnak, segíthetek, mert igényt tartanak rá és egyáltalán tartozhatom valahová, ahol fontos vagyok. A baráti és érdeklődési körökön kívül ilyen közeg a gyülekezet közössége is.

A gyülekezeti tagok olyan közösséget formálhatnának (van ahol már megvalósult), ahol egymást támogatva, építve, erősítve lehetnének jelen az ember életében úgy, hogy közben megvalósul az összejövetel lényege: Isten magasztalása, dicsérése.

A közösséghez való tartozás olyan értékeket hordoz, amely minden embert gazdagít. Sajnos mégis vannak, akik ezt a gazdagságot nem kérik. Megértem én ezt a gondolkodást is. Adrienn Plass adja a Kegyes kétbalkezes c. könyvében a főszereplő szájába, hogy nagyon jó keresztyén lennék, ha időnként nem zavarnának meg mások az életemet. Valóban, könnyebb úgy élni, hogy nem kell alkalmazkodni és tűrni, de mi értelme, ha a konfliktuskerülés miatt az áldásokról is lemondunk?!

A közösség megélésének áldásos tényéért nagyon támogatnám én magam is a cikkben felvetült témát: a scargilli modell megvalósítását Magyarországon. Annyi változtatással, hogy figyelembe veszik a magyar mentalitás, kultúra igényeit. 

A társadalom és az egyén fejlődése érdekében szükségünk van a közösségekre, legfőképpen a vallási célzattal létrejött csoportokra, melyek olyan támogatást tudnak nyújtani az oda tartozó egyénnek, mely kielégíti azt az igényt, amely ott van mindannyiunk lelkében: a közösség iránti igényt, mert Isten társas lénynek teremtette az embert.

Válaszd te is a gyülekezet közösségét, légy gyülekezeti tag!