Színes krizantémok, kőszívbe vájt növények és mécsesek az egyszerűbbtől a díszesig. A kaposvári Nagypiacon, a virágboltokban és kertészetekben is hetek óta készültek mindenszentekre és halottak napjára.
A cserepes krizantém a sláger hallottak napja előtt - sonline.hu
A mögöttünk hagyott és a mostani héten három ünnep is adatott számunkra. A kérdés azonban, amely már az elmúlt héten is foglalkoztatott, ugyanaz. Tudunk-e igazán ünnepelni? Különbséget tenni a hétköznap és az ünnep között?
Biztosan sokan voltak tegnap, Reformáció napján is, akik felkapták a fejüket és megkérdezték: miért szólnak a harangok? Miért indulnak el néhányan vagy nagyon is sokan a templomok felé, miért is tartanak istentiszteletet?
A mai nap sokkal nagyobb nyilvánosságot kapott. A közösségi oldalakon egymást érik azok a képek, idézetek, vallomások, amelyek arról szólnak, kit és mikor veszített el valaki, mennyire fáj még most is a hiánya. Ott érezhető ezen kiírások mögött a vágy egyrészt az után, hogy legalább a világhálón keresztül érezze azt egy-egy gyászoló, hogy vele vannak, hogy osztoznak fájdalmában mások is. Másrészt azonban szeretne ilyenkor mindenki egy kicsit egyedül, magában lenni, beburkolózni az emlékek adta melegbe, engedni, hogy olyan érzések is előtörjenek, amelyeket máskor talán uralni tud.
Néhány évvel ezelőtt voltam először városi temetőben Mindenszentek napján. Nem is értettem először, mi történik körülöttem? Az oda érkezők küzdöttek, hogy parkolóhelyet találjanak, átfutottak az úttesten, nem törődve azzal, hogy közben autók jönnek-mennek. A temető bejáratához vezető út mellett mind a két oldalon árusok ültek – némelyik még meg is szólította a járdán haladót és arra bíztatta, hogy nála vásárolja meg a virágot vagy a koszorút, mert olcsóbbat úgysem talál. A temetőben – amelynek bizonyos részei úgy meg voltak világítva, mintha ragyogó, napsütéses nyári nap lenne -, egymást taszítva, lökdösve haladtak kicsik és nagyok. Közben beszélgettek a másnapi ebédről, kibeszélték a közös rokont vagy a jelen nem lévő szomszédot, kiabáltak a gyerekkel, aki persze nem maradt nyugodtan, csendesen ott, ahová állították. A sírokat elhalmozták virágokkal, égő mécsesekkel, ide-oda húzogatták őket, hiszen nem mindegy, kié kerül legközelebb a fejrészhez. Olyan volt az egész, mint egy óriási zsibvásár. Még jó, hogy zene nem szólt. Bár így visszagondolva, ebben sem vagyok biztos.
Ezt a hangulatot csak erősíti a Somogyi Hírportál cikke, mely szerint a cserepes krizantém a sláger halottak napja előtt. És az egész írás arról szól, mi mindent és hol lehet megvásárolni, hol olcsóbb, melyik fajta koszorú a menő idén. Mintha ez a nap sem szólhatna másról, csakis a fogyasztásról, a vásárlásról, arról, hogyan járhatunk jól és mikor kaphatjuk meg az elismerést a körülöttünk levőktől: ez igen, ő aztán törődik azokkal, akik már elmentek, méltó módon emlékezik rájuk.
Lehet így egyáltalán emlékezni? Van esély arra, hogy átéljük azt, amiről Fekete István olyan megkapóan ír: „Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.”
