Három magyar orvos arra vállalkozott, hogy műtétek sorozatával megpróbáljon szétválasztani egy fejüknél összenőtt bangladesi ikerpárt. A végső, szétválasztó műtétet várhatóan tavasz végén, nyár elején végrehajtó idegsebész, a Honvédkórház Idegsebészeti Osztályának főorvosa, Csókay András szaktekintély, ám a szakmán belül is vitatott személyiségnek számít: nyíltan hangoztatja vallásosságát és az abortuszellenességét. Meggyőződése, hogy imádság és bonctermi gyakorlás nélkül a számára nincs sikeres nagyműtét.
„Nagy műtéteket istenhit nélkül nem tudnék megoldani” – interjú a sziámi ikreket operáló orvoscsapat idegsebészével - hvg.hu
Dr. Csókay András idegsebésszel készített interjút Csatlós Hanna, a Hvg riportere. A beszélgetés apropóját az adta, hogy Magyarországra érkezett az a bangladesi sziámi ikerpár, akik szétválasztását az elmúlt évben kezdte egy magyar orvos csapat, melynek dr. Csókay András meghatározó alakja.
Örömmel számoltam be akkor arról, hogy egy olyan eljárást alkalmaztak a műtét során, amely sokkal nagyobb esélyt adott a kislányoknak a túlélésre, mintha egyetlen, több 10 órás beavatkozással próbálták volna meg a szétválasztást. Több, egymástól elkülöníthető operációt választottak e helyett és az első során a közös agyi érrendszert különítették el, olyan módon, amelyet ők hajtottak végre először a világon. Ha csak ennyiről hallanánk és tudnánk, már az is hálával kellene, hogy eltöltsön bennünket, hiszen arról hallunk: az orvosi segítségnek köszönhetően az ikerpár mindkét tagja egy teljesebb életre kapott lehetőséget.
De nemcsak ezért lehet példa dr. Csókay András, hanem azért is, mert őszintén számol be hitéről. Arról, hogy minden nagyobb beavatkozást, műtétet megelőzően, sőt, egy-egy napjának kezdetén is, imádkozik. Része életének az Isten elé állás, kifejezve, hogy szüksége van rá, segítségére, áldására. Arra, hogy ebben az áldott csendben ötletek szülessenek meg, amelyekhez bátorságot nyerve neki kezdjen a megvalósításnak is. Nem a tőlünk távol élő két kislány az első, akiken olyan új eljárás segített, amely dr. Csókay András nevéhez fűződik. Magyarországon is voltak olyan koponyasérültek, akik szintén annak köszönhetik életüket, amit és ahogyan ő végzett rajtuk. Még akkor is, ha sokan támadták át az új eljárás miatt, és volt olyan időszaka az életének, amikor akadályozták őt és nem engedték, hogy alkalmazza azt, amiről pedig bebizonyosodott: segítség lehet.
Azt gondolnánk, a Hvg is úgy mutatja be ezt a kivételes képességű orvost, hogy kiemeli tehetségét, előtérbe állítja a rászorulók iránti érzékenységét. Vagy egyszerűen felhívja a figyelmet arra, hogy lám, hazánkban vannak olyan elkötelezett gyógyítók, akik felkészültek, elhivatottak, bátrak és tudatában vannak annak, hogy nem mindenhatók, nincs minden a hatalmukban, nem ők döntenek mindenek felett.
A cikk bevezetőjéből azonban rögtön kiderül, hogy dr. Csókay András a szakmán belül vitatott személyiség. Ezt hallva, a kíváncsiság is rögtön felébred bennünk: vajon miért? Talán elviselhetetlen? Vagy a stílusa hagy kívánni valót maga után? Megalázza munkatársait, esetleg a betegeket? Vagy pénzéhes? Csak a tehetős betegekkel foglalkozik, a többieket pedig elutasítja? Csak a kiváltságosok juthatnak be hozzá? Esetleg felelőtlen döntéseket hoz, amelyek következményeit másoknak kell elviselni? Műhibák sorozata köthető nevéhez, melyek miatt betegek és hozzátartozók hibáztatják őt? Megkérdőjelezhető eljárásokat alkalmaz? Mert nekem ilyen gondolataim támadnak, ha arról olvasok: egy orvos a szakmán belül vitatott személyiség. És azt gondolom, ha ilyesmiről lenne szó, valóban el kellene gondolkodni azon, elfogadható-e mindez egy orvos esetében?
Egyrészt megnyugodhatunk, mert dr. Csókay András esetében egyikről sincs szó a felsoroltak közül. Nem, ő mások megítélése szerint is lelkiismeretesen, hűségesen végzi munkáját. Másrészt, Csatlós Hanna nem árul zsákbamacskát. A cikk bevezetőjének második mondatában lerántja a leplet a nagy „titokról”: dr. Csókay András nyíltan hangoztatja vallásosságát és abortuszellenességét. A legnagyobb probléma tehát az vele, hogy hívő ember és az élet védelmezője. Őszintén mondom: nem értem. Azért nem elfogadható valaki a „szakmájában”, mert önmaga felett állóként ismer el egy olyan Urat, akit követ és akiről azt gondolja: nemcsak saját élete van kezeiben, hanem azoké a betegeké is, akiket ő gyógyít és akiken próbál segíteni? E szerint a logika szerint inkább elfogadható az az orvos, aki saját magára úgy tekint, mintha isten lenne, élet és halál ura? És az az igazi orvos, aki megfontolás nélkül véget tud vetni egy meg nem született életnek? Azt az orvost kell támadnunk, aki az élet oldalán áll?
Nagyon remélem, hogy még sok vitatott személyiségű orvos él nálunk. Akik cselekedeteikkel, szavaikkal, életükkel képesek megvallani a hitüket. Sőt, azt szeretném, ha minél több hitvalló lenne a nővérek, a tanárok, a közgazdászok, a buszvezetők, a kőművesek, a könyvtárosok, a katonák és mindenféle foglalkozású ember között. Még akkor is, ha vannak és lesznek olyanok, akik nem értik: mit jelent Istenben hinni, bízni, remélni és szeretni.
Hozzászólások