Öröm, amikor az alig háromkilós csöppséget a karodban tarthatod. Öröm, amikor rád mosolyog, és öröm, amikor látod, hogy megismeri már a testvéreit. Öröm, amikor a kicsi totyogva szalad a nagyok elé az iskola előtt, és öröm, amikor a nagyok ugyanilyen lelkesen szaladnak és ölelik a kicsit. Öröm, amikor négyen együtt hajtják magukat a fészekhintán, vagy ugrálnak a trambulinon.
„AZÉRT SZÜLTEM NÉGYET, MERT EZ SZÁMOMRA SEMMI MÁSHOZ NEM FOGHATÓ ÖRÖM” - wmn.hu
2019. február 10. óta – amikor a miniszterelnök évértékelőjében nyilvánossá tetté a családtámogatási rendszer új elemeit -, nincs olyan nap, amikor ne találkoznánk valamelyik közösségi oldalon olyan szenvedélyes megnyilvánulással, amelyben egy-egy nő, anya mondja el véleményét az elhangzottakkal kapcsolatban. Tehát nem napilapok, újságok, politikai elemzők által megfogalmazott véleményekről beszélek, hanem azokról a gyermeket nevelő vagy gyermekvállalás előtt álló vagy az anyaságról határozottan lemondó nőkről, akik köztünk, velünk élnek.
Ezeket az írásokat persze előszeretettel osztják meg azok, akik egyet értenek tartalmukkal (vagy éppen azért, mert nagyon nem értenek egyet és szeretnék felhívni a figyelmet arra: lám, a másik oldal milyen ostoba).
Eddig leginkább azokba a bejegyzésekbe futottam bele, amelyekből mintha egyfajta dac áradt volna: mi csak azért sem. Nem fogunk szülni, nem lesz több gyerekünk és főleg, ne kényszerítsen erre senki bennünket. Majd mi eldöntjük, megfontoljuk, kiokoskodjuk, kimatekozzuk. Másrészt mintha valami fájdalmas csalódottság húzódott volna a sorok mögött: tőlem/tőlünk elvettek valamit, hiszen én/mi nem élhetünk a felkínált kedvezmények lehetőségével. Milyen érdekes, hogy sokan így közelítik meg, fogják fel a támogatási rendszert. Mintha nem adna – még akkor is, ha nem mindenki tud élni vele -, hanem éppenséggel elvenne, talán még meg is szüntetne valamit, ami eddig, talán évtizedek óta olyan jól működött. Tudtommal ez nem így van. Az intézkedések zöme most kerül bevezetésre, nem kivonásra.
Hirtelen előtérbe kerültek és túlsúlyba is kerültek azok a beszámolók, amelyek arról szólnak: ne vállalj gyermeket, mert ezzel olyan terhet veszel magadra, amely szinte elhordozhatatlan. Hiszen szembesülni kell a családi élet olyan kihívásaival, mint a gyermekek betegsége, amelyek megoldhatatlannak tűnnek. Arról nem is beszélve, mennyi lemondással jár a szülői lét. Hirtelen valaki más kerül az előtérbe, a maga igényeivel, tehetetlenségével, kiszolgáltatottságával, hogy a felelősségről már ne is beszéljünk, amelyet attól a pillanattól érzünk, hogy megtudjuk a nagy hírt: valaki erre a világra készülődik.
Szinte csak az ellenérvekről, a kontrákról lehet hallani, hogy miért ne szülessen több gyermek. Mi, magyarok, nem először járjuk ezt az utat. Nem először hangzanak el nemek a születendő gyermekekre. Elég végigsétálni azok között a sírkövek között, amelyeken azoknak a fiatal anyáknak a neve szerepel, akiknek a második, a harmadik gyermeke már semmiféleképpen nem születhetett meg. Az angyalcsinálók titokban, sóhajok és könnyek között munkálkodtak és inkább az anyák életét is feláldozták, minthogy az egyke uralmát megtörje egy növekvő család. És elég végigsétálni egy-egy falu utcáján, sorra venni, melyik házban melyik család lakott és válaszolni a kérdésre: vajon él-e bárki is azt a családnevet viselve vagy az egyke után már senki sem született?
Igazi örömmel töltött el, hogy a sok nem, csak azért sem után egy olyan írást is olvashattam, ami nem másról szólt, mint egy nagy igenről. „Azért szültem négyet, mert ez számomra semmi máshoz nem fogható öröm.” – fogalmaz az anyuka. Aki nem azért lett négy gyermekes szülő férjével együtt, mert kényszerítették rá és engednie kellett bármiféle nyomásnak, hanem azért, mert így döntött. Mindegyik gyermekét szerette volna, tudatosan vállalta. Nem arról van szó, hogy így sikerült és már nem tehetett semmit. Sőt, ha még egyszer kezdené az életét és döntéseket kellene hoznia, akkor sem tenné másként. Pedig tisztában van a nehézségekkel, a kihívásokkal. Ismeri azokat a pillanatokat, amikor úgy tűnik, nem bírja tovább. Amikor két-három-négy gyerek egyszerre beteg. Amikor az egész óvoda az ő gyerekének hisztijét hallgatja. És ha összeadná azokat a hónapokat, amelyekben nem volt olyan éjszaka, amelyeket végig tudott volna aludni, akkor évek jönnének ki – tudja tehát, mit jelent a fáradtság. Az öröm azonban, amelynek részese a miatt, hogy gyermekei vannak, átbillenti a mérleget az igen felé.
Mintha erről teljesen elfelejtkeztünk volna. Miközben harcolunk és hadakozunk, mert úgy érezzük, valamit elvettek tőlünk, nem vesszük észre, hogy magunkat fosztjuk meg attól, ami az egyik legfontosabb dolog az életben: a családtól.
