„Szerdán egyvalakivel teszek jót: saját magammal – vallotta be a hétvégén Pál Feri katolikus pap és mentálhigiénés szakember a Semmelweis Egyetem Egészség Napok elnevezésű rendezvénysorozatának Mentálhigiénés napján, a kiégésről tartott előadásában. – Azt is szoktam mondani, hogy szerdánként embermentes napot tartok. Nem azért, mert egy önző dög lettem, hanem mert hetvenöt éves koromig, amíg nyugdíjba nem megyek, szeretném jól csinálni a munkámat.”

Pál Feri: „Szerdánként embermentes napot tartok” - nlc.hu

Ez az érdekes kifejezés Pál Feri atya előadásán hangzott el, amelyet a kiégésről tartott a Semmelweis Egyetem Mentálhigiénés napján. Nem mást takar ez a két szó, mint hogy a szakember nagyon fontosnak tartja, hogy a hét egyik napját – az ő esetében – a szerdát, önmaga számára tartsa fent. Ilyenkor idejét és energiáját nem hivatásának gyakorlására, a hozzá forduló emberek segítésére szeretné fordítani, hanem saját magára. Nem önzésből, éppen ellenkezőleg: azért, hogy a többi napon a lehető legteljesebben végezze feladatait.

Sokak számára talán meglepő ez a döntés. Talán meg is döbbennek, fel is háborodnak egy kicsit és felteszik a kérdést: hogyan kívánhat magának szabad napot valaki, aki arra tette fel az életét, hogy emberek felé szolgáljon? Magukban hozzá teszik még azt is: bármikor. Vagyis éjjel-nappal, hétfőtől-vasárnapig, megállás és szünet nélkül.

Pál Feri atya azonban nagyon egyértelmű választ ad arra, hogy miért nem kell, miért nem szabad és miért nem lehet engedni annak az elvárásnak, hogy egy segítő szakember folyamatosan készenlétben álljon. Azért nem, mert ő szeretné – 75 éves koráig! – jól csinálni a munkáját. Ezért tudatosan alakítja úgy az életét, hogy megelőzze a kiégést. Munkavégzése során szeretne megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket saját magával szemben állított, amikor hivatást választott.

Úgy tűnik, mintha a kiégés egy egyre szélesebb körben használt, szinte divatos kifejezéssé vált volna. Legalábbis így emlegetik mindazok, akik határozottan tiltakoznak az ellen, hogy ez a jelenség létezik. Vagy ha el is ismerik létezését, inkább gyengeségnek titulálják, olyasminek, amin az akarat megfeszítésével túl lehet jutni. Pedig nem véletlen, hogy a munkahelyi kiégés 2019-ben bekerült az Egészségügyi Világszervezet által minősített egészségügyi rendellenességek közé. Nemcsak munkavállalóként éghetünk azonban ki, hanem bármelyik szerepünkben: szülőként, társként, nagyszülőként.

Egyre többet beszélünk róla, mégsem eleget. Mert időről-időre nagy, végső összeroppanásokról, pálya elhagyásokról, öngyilkosságokról hallunk. Ilyenkor tesszük fel a kérdést: mit lehetett, kellett volna másképp?

A kiégés maga egy folyamat, nem egyik pillanatról a másikra, derült égből villámcsapásszerűen következik be. Vannak olyan jellemzői, tünetei, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy ha nem történik változás, akkor nagy baj jön. Pál Feri atya előadásában a kiégés folyamatának öt állomását írja le. Az elsőtől, amely azt a helyzetet írja le, amikor valaki képtelen nemet mondani és mindent elvállal, könnyű eljutni az utolsóig, amikor korábbi meggyőződéseink, életszemléletünk ellen cselekszünk, annak ellenére, hogy elméletben tudjuk: ennek nem így kellene lennie. A kettő közötti figyelmeztető jelzések közé tartozik, amikor valaki hosszú távon marad a fokozott erőfeszítések szintjén, huzamosan él tartalékaiból, miközben felemészti őket. Közben nem figyel saját igényeire és szükségleteire, teljesen elhanyagolja őket, míg végül odáig jut, hogy eszébe sem jut törődni velük és kielégíteni őket.

Miközben az előadásról készült összefoglalót olvastam, azon gondolkodtam, mennyire egyértelműen, világosan megfogalmazott leírásról van szó. Talán még egyet értően bólogatunk is, amikor arról hallunk, nem jó, ha valaki soha nem tud nemet mondani vagy ha nem figyel az igényeire. Másokon könnyebben észre vesszük, hogy elfáradtak, hogy pihenniük kellene, megállniuk egy kicsit és hátrébb lépni. Másokra talán jobban figyelünk, mint önmagunkra. Pedig az egyik legfontosabb tanács a kiégés megelőzésével kapcsolatban így hangzik: „Vigyázz magadra, mert más nem fog!” Nem várhatjuk mindig mástól, hogy megadja azt, amire szükségünk van, nem várhatjuk, hogy mindig más vállaljon felelősséget értünk és helyettünk. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy nincs helye és ideje az egymással való törődésnek, az egymásról való gondoskodásnak, sőt, a figyelmeztetésnek, amikor azt látjuk, hogy eltűnt az öröm, felborult az egyensúly a másikban. Erőszakkal, kívülről azonban nem lehet változást elérni. Ami segíthet: önismeret, önreflexió. Jó lenne, ha felismernénk – akár érintettként, akár segítőként – a lehetőségeket, amelyeket mindezek rejtenek és természetesen, ha élnénk is velük. Ha rendszeresen részt vennénk olyan alkalmakon, ahol önmagunkat, hivatásunkat másokkal együtt vizsgálnánk, látnánk és elfogadnánk az érkező visszajelzéseket. Azt gondolom, ehhez kell az igazi erő és bátorság, mert gyengeségeket, erőtlenséget, megfáradást elismerni mindig nehezebb, mint azzal kérkedni: velünk mindig minden rendben volt hivatásunk gyakorlása közben és ez így is marad. Nem sok, ennél nagyobb hazugság létezik.