Szabadfi Szabolcs, vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Szabi a Pék távoktatást indított követőinek közösségi oldalán, hogy megtanítsa a kovászkészítés fortélyát. Élő videóbejelentkezéseiben napról napra bemutatja a lépéseket. „Karanténkovászolása” olyan nagy sikert aratott, hogy a közösen nevelt kovászból egyszerre több mint harmincezren sütöttek kenyeret otthonukban.

A pék, akit harmincezer család engedett be a konyhájába - kepmas.hu

Naponta legalább egyszer ezzel a köszöntéssel kezdődtek azok a – néha csak pár perces, néha jó negyed órás – videók, melyek segítségével Szabadfi Szabolcs, illetve, ahogyan a legtöbben ismerik: Szabi a Pék, nők és férfiak ezreit vezette be a kovász készítésének, etetésének, életben tartásának, majd a kovászos kenyér és egyéb pékáruk készítésének rejtelmeibe. Kisfiam is jól tudta, hogy amikor anya leül a számítógéphez és fejére teszi a fülhallgatót, akkor a kenyérsütéshez vezető út újabb fontos állomásához érkezett.

Lehet, hogy első olvasásra nem érezzük érintettnek magunkat. Nem is értjük, miért kell az otthoni kenyérsütéssel foglalkozni. Ez is csak egy újabb őrület, hóbort, divat, amivel azok foglalkoznak, akiknek rengeteg idejük van, vagy nem tudnak más elfoglaltságot kitalálni maguknak.

Valóban, sokaknál ugrásszerűen emelkedett meg az otthon töltött órák száma. Közülük pedig többen döntöttek úgy, hogy több időt szánnak hobbijukra és mindarra, ami örömöt jelent nekik. Ami eltölti őket azzal a jó érzéssel, hogy megalkottak, létrehoztak valamit. Igazi sikerélményhez juthatunk többek között akkor is, amikor családunk ámuló szemei elé helyezzük a nemrégiben megsütött kenyerünket. Az idő értelmes eltöltéséhez többen választottak olyan tevékenységet, amivel már régóta kacérkodtak, szerettek volna kipróbálni, de valahogy nem jött össze. Akit eddig visszatartott a kovászolástól az a tény, hogy folyamatosan és időben kell bizonyos lépéseket végrehajtani, az új helyzetben már erre sem hivatkozhatott.

Napi bevásárlásuk során néhányan tanácstalanul álldogáltak a hűtőpolcok előtt és nem hitték el, hogy élesztő valóban nincs. Hiánycikk. Óriási értékké vált az 5 dekagrammos kis csomag. Mivel lehet akkor sütni? Amíg liszt, víz és só rendelkezésre áll, addig nem kell kétségbe esni. Ezt is Szabitól a Péktől tanulhattuk meg. Addig lehet kenyeret (és kalácsot, kakaós csigát, pogácsát) az asztalra tenni.

Többlet idő, amit otthon töltünk, régi vágy megvalósítása, élesztőhiány. Vajon ezeken a tényezőkön túl mi vitt még közelebb tízezreket ahhoz a gondolathoz majd a megvalósításhoz is, hogy én sütöm meg azt a kenyeret?

Egyértelmű, hogy a március közepén meghozott döntések után egy-egy család tagjai (de különösen az anyák és a gyermekek) többet vannak együtt. (Én magam is írtam korábban a kényszerű összezártságból eredő veszélyekről, a negatív érzések és indulatok felerősödéséről, az agresszió kirobbanásáról, de lehetnek és vannak is ajándékai az új helyzetnek.) Erősödhet a családtagok közötti összetartozás érzése és az eddigiektől eltérő módon tapasztalhatjuk meg az egymással való közösség áldásait. Utat törnek maguknak azok a mélyre temetett élmények és emlékek, hogy milyen jó érzés gondoskodni magunkról, mindazokról, akik a legközelebb állnak hozzánk. Hogy egészen más azt a kenyeret megszegni, amit mi dagasztottunk, hajtogattunk, formáztunk, majd tettünk a sütőbe, mint azt, amit rutinszerű mozdulattal szoktunk leemelni a polcról.

Régen, nagyanyáink korában még olyan magától értetődő és természetes volt a kenyérsütés. Nem volt kérdés, hogy az egész család számára gondoskodni kell a következő hét mindennapjainak kenyeréről. Nemcsak a kenyérdagasztás mozdulatait tanulta meg a következő nemzedék, nemcsak a szükséges eszközöket kapta örökségül, hanem a kenyér lelkét, magát a kovászt is. Amikor egy lány elhagyta a szülői házat, kapott az otthoni anyakovászból is. Utána már neki kellett azt életben tartani – saját élete végéig. Persze, hogy sok időt vett mindez igénybe. De nem véletlenül szántak rá minden hétből egy bizonyos napot. Tudták, hogy ez a rend, ez így helyes, ezt így kell csinálni.

A mi generációnk és az előttünk járók azonban elfelejtkeztek minderről, napjainkban, a megváltozott élethelyzetben kezdünk el újra figyelni rá. Talán egyre kevésbé számít majd csodabogárnak, aki örömmel figyeli, hogy emelkedik, majd esik vissza az üvegében érlelt kovász.

Hosszú időn keresztül hozzá szoktunk ahhoz, hogy nem kell önfenntartónak, öngondoskodónak lennünk. Kiszolgálnak bennünket. A régiek tudása, tapasztalata nem fontos, nem kell azok elsajátításával bajlódnunk. Nagyon remélem – mindenki boldogulása, egészségének megőrzése és jó előre menetele mellett -, hogy mindez változni fog. Nagyot változott a világ körülöttünk, az ehhez való alkalmazkodás során pedig az egyik legjárhatóbb út lehet, ha visszatérünk saját gyökereinkhez.