Készítettünk egy vizsgálatot, ahol az volt a hipotézisem, hogy a haláltól rettenetesen félnek az emberek. Több ilyen kutatás is volt, a kollégák az egyikben a háziorvosi rendelőkben várakozó 845 embertől kérdezték meg, hogy mitől félnek a leginkább. Kiderült, hogy elsősorban nem a haláltól félnek, hanem a kiszolgáltatottságtól, a fájdalomtól és a magánytól. 

Dr. Hegedűs Katalin: A haldoklók nem a haláltól félnek a legjobban  nlcafe.hu

„ A halálfélelem univerzális dolog, én, aki 25 éve foglalkozom a halállal, szintén félek tőle, de a haldoklók esetében csak a negyedik helyen van, megelőzte, hogy a család visszafogadja-e őket, lesz-e még újabb fájdalmuk, szenvedésük. ” Nem a halál véglegessége az, amitől a leginkább félnek, hanem az azt megelőző időszak, hogy min kell még átesni addig.


Minél inkább eltávolodunk az archaikus társadalomtól, a közösségi összetartó erő annál kevésbé mérvadó. Az individualizmus egyre erőteljesebb, nem lehet újra visszarendezni azokat a régi közösségeket, melyek korábban működtek. Az összefogás a gyászolók számára is segítség, mert megvan az az érzése, hogy tett valamit a szerettéért. Ha nem kíséri el a haldoklót az érintett, akkor jön a lelkiismeretfurdalás, ami később vádaskodást hoz. Utólag pedig ezt szinte lehetetlen feldolgozni. A leépülés legvégén a kórházban sem tudnak nagyobb segítséget adni, oxigént kaphat otthon is, egy végstádiumú tüdőrák esetében pedig a kórházban sem tudnak többet tenni. Magunkat védjük, hogy ne lássunk ilyesmit, de nem ez az általános halálozás, a legtöbben csak „elalszanak”.

A mi társadalmunk, ha tehetné eldugná teljesen az élet végét. Nem szabad róla beszélni. Nem szabad rá gondolni. Megértem őket. Nincs meg már a szokás, a hagyomány, a hit, a vallásos megközelítés. Nem tudják mit kell tenni. Nem tudják mit érezhetnek. Nem tudják mit illik, mit nem. Nem tudják mi a jó, mi a rossz. Nem tudják mivel bánthatnak meg valakit. Elvesztek a keretek és így az érzelmek, az intimitás nem kap teret. Nem tudunk gyászolni, siratni, búcsúzni. 

Kopácsra hívtak temetésre már jó régen, vagy tizenöt éve. Nekünk családilag kedves embert temettünk. Háztól volt a temetés. Még a régi módi. Megérkezés után bevezettek és ott a félhomályban, függönyözött tisztaszobában, gyertyafényben azonnal a drága halotthoz vezettek. Sápatag volt ott kiterítve a ravatalon, fedetlen koporsóban, felöltöztetve a legszebb ruhájába. Ugye milyen szép? Még mintha élne. Igen, felismertem Pistát. Azt a jólelkű, mindig segítőkész csupaszív bellyei magyar református embert, aki menekültként is mindenét osztotta, mikor mások rabolták. Sírtak és ríttak az asszonyok a szobában. Kicsit édeskés szag terjengett a melegben. A feleség csókolta az arcát. Nekem nem kellett. De ott voltam velük, akiknek a szíve szakadt. Nem féltek elmondani. A férfiak inkább kinn voltak és némi pálinkát ittak. 

Nem ijedtem meg a helyzettől. Hajdú-Biharból származom, ahol még szintén régi szokás volt ez. De később, amikor már a temető ravataláról temettek, akkor is a hozzátartozóknak mindig kinyittatta egy lelkes családtag a koporsót és meg kellett nézni a drága elhunytat. El kellett búcsúzni. Nagyon ritkán maradt ez el. Ma már nemigen van ilyen. Azután meg a gimnázium negyedik osztályában bekerültem az ORFI kórház belgyógyászatára, ahol vagy 4 ember halt meg mellettem két hét alatt. Az egyik már bekerülésem másnapján a szomszéd ágyon. Onnan ismertem az édeskés szagot, a halott ember illatát. A kórházban már mindent függönyöztek. Nem volt búcsúzás, nem volt semmi. Hideg protokoll. Nem volt siratás, csak azt nézték a hullaszállítók, hogy van-e valami érték rajta. Egy volt szerzetes feküdt mellettem. Ő volt a negyedik. Akkor konfirmáltam és kerestem az utamat. Sokat beszélgettünk. Fájt a feneke és egyszer csak nem ébredt fel többé.

Feleségem Leányfalun a református szeretetotthonban gondozott időseket. Ma igen jelentős személyiség nagymamájával ő virrasztott, mikor eljött az idő. A hölgy maga hívta be a szobába. Itt az idő. Gyere imádkozz velem! Nem félek a haláltól, de nem akarok egyedül maradni. Szépen ment el. Szépen ment haza.

Igen, ez a lényeg. Haza menni. Ez hiányzik ma. Hitem szerint Isten kihelyezett erre a földre, hogy megpróbáljon, kipróbáljon. Majd, ha véget ér a harc haza hívhasson. Haza. Hiszem a Jézus megváltó halálát, Isten feltámasztó kegyelmét. Hiszem, hogy Vele együtt én is a mennybe jutok. Nem azért mert érdemlem. Mert hozzá tartozom, mert magáénak vall. Én nem meghalok, mint a külső szemlélő látja, hanem haza megyek egy hosszú úton. 

Hány haldoklót látogattam meg. Volt aki a kezem között halt meg. Imádsággal és énekkel éltünk és így indult arra az útra, abba az országba. Mindenkiben egy közös volt. Az orvosok azt mondták, már nem kommunikál, nincs már semmi. Amikor imádkoztunk és fogtam bárki kezét, vagy énekeltük a zsoltárt, mindig volt egy kézszorítás, jelzés még a lázkómás betegtől is. Arról nem is beszélve, hogy mindig megvárták azt, akit szerettek. A fiút, az unokát, a testvért és amikor ők is elbúcsúztak, akkor utolsót finom lehelettel adták oda magukat Teremtőjüknek. Csodálatos tapasztalat volt, hogy ott lehettem az élet végső állomásán. Segíthettem, hogy valaki megnyugodva indulhasson útnak. De ez csak ott történt meg, ahol a család nem félt a drága haldoklójától, hanem szeretettel voltak vele, még ha fájt is. 

A legtöbb, amit tehetünk időseinkért, hogy meghallgatjuk és komolyan vesszük őket, amikor azt mondják itt az idő. Ne mondjuk, hogy nem. Megszomorítjuk. Nem fog beszélni és egyedül hagyjuk. Magára hagyjuk, pedig szükségük van ránk. Pont ránk. Nem arra, hogy meggyógyítsuk. A programozott sejthalált nem tudja senki sem visszafordítani és megállítani. Azért kellünk, hogy elkísérjük az útján. Nem csak a temetőbe. Hanem az agóniájában is. Ott ahol nagyon magányos tud lenni valaki és akkor hosszú ideig tart. Mígha vele vagyunk és segítünk neki, akkor megnyugodhat, hogy komolyan vették, nincs egyedül. Meghallgatták, immár elmehet. 

Adjuk áldásunkat rá, és hagyjuk útjára indulni. Fogadjuk el ezt az utolsó döntését és hagyjuk emberi méltósággal távozni. Ez a mi dolgunk. Hiszen elvégezte munkáját, futását. A saját félelmünk ne legyen akadálya az ő hazatérésének. 

Ideje emberséget tanulni. Ideje hitre vágyni. Ideje visszatérni Istenhez, hogy segíthessünk szeretteinknek.

A fényes nap immár lenyugoda,
a föld fénye sötétben marada,
nappali fény éjjelre változa,
fáradtaknak nyugodalmat hoza.

Vessünk számot, hát, édes Istenem,
hadd, lelkemet ne kelljen féltenem,
hadd lehessen bátrabban szólanom,
midőn meg kell előtted állanom.

Ne szólíts ki, Uram, készületlen,
ne szólíts ki, Uram, készületlen,
vezess elébb az enyhítő kútra,
s úgy bocsáss el minket e nagy útra!