"Judittal azóta nem voltunk kettesben sehol, amióta megszületett a nagyobbik gyerek. Ennek nyolc éve. Ezt is biztosan mi rontottuk el, a nagyszülők messze laknak. Most, hogy így kimondtam, elég durvának látom a helyzetet. Veszélyes dolog ez. Este feszültek, fáradtak vagyunk, sokat pörgünk a pénzen, a házon, a gyerekekkel kapcsolatos gondokon. Kinek van kedve utána bármihez? Pedig esküszöm, szeretem a feleségem, más nő nem fordul meg a fejemben. Szép az otthonunk, van elég pénzünk, egészségesek vagyunk mindannyian. Ehhez képest, ha őszinte akarok lenni, régóta nem vagyok teljesen boldog. Valahogy úgy érzem, szép lassan elmegy mellettem az élet.” 

„Úgy érzem, szép lassan elmegy mellettem az élet!” – Apák a taposómalomból nlcafe.hu

"Egyik reggel azzal keltem fel, hogy vége. Emlékszem, indulás előtt benéztem a gyerekszobába, a kocsiban pedig az járt a fejemben, hogy már sétál, rohangál, lassan teljes mondatokban beszél, mennyit tudok majd vele foglalkozni? Márpedig mi másnak van értelme, ha nem annak, hogy minél több időt töltsek vele? Felmondtam. Azóta négy év telt el. ... A pénz lehetne több, de elnézve a haverokat, aki széthajtják magukat, azon az áron nem kellene. Szét vannak esve teljesen, van, hogy napokig elfelejtenek visszahívni, ha pedig találkozunk, most belőlük ömlik a panasz, nem belőlem. Jut eszembe, két volt kollégámat temettük el az utóbbi években, egyik sem volt még ötvenéves… Ijesztő.”

Az elmúlt napokban látogatások és egyéb beszélgetések alkalmával a férfiakból pontosan ez tört elő. Dolgoznak megfeszülve. Sokat vállalnak, sőt többet is. Sőt a többet is, vagy mindent is. De ezért nincs idő a családra, vagy nem annyi, amennyit szeretnének. Nem arról van szó, hogy luxus. Hanem csak a megélhetés. A ház törlesztő részlete, vagy felújítás. Ez a helyzet valakinél váláshoz vezet. A párja nehezen kezeli a hajtást, a nyugtalanságot, a vele járó konfliktust, az azt követő apátiát, letörtséget és esetleg ebből adódó rossz feszültség kezelést, mint alkohol, vagy egyéb függőségek. A férfiak nem értik, ha mindent megtesznek a nők miért nem értékelik. Miért nem nézik el, ha kevesebbet van jelen, hiszen a családért dolgozik. A nők nem értik, hogy miért nincsenek velük annyit. Miért nincs közös szórakozás, nyaralás, étterem, buli. Persze nem feltétlenül követelés szintjén. A családok e széthajtott állapotban szétesnek, vagy egyhangúságba fulladnak. Ráadásul mindenkinek igaza van és minden törekvés amely emberből kifér, alkalmatlan a megoldásra. Apák, vagy a nők is hajtanak és pont amiért hajtanak, az nem adatik meg. Dolgoznak a családért, gyerekért és nincs rájuk idő. 

Sérülnek. Úgy érzik nem értékelik őket. Úgy érzik áldozatot hoznak a semmiért. Feladják önmagukat, az álmaikat, a képességeik megélését. Van, aki rémült nagy szemekkel mered maga elé és meghúzzák magukat. Pont olyanok, mint egy nagy pele. Vagy dacosan csapkodnak, visítanak, és mindenre ugranak, mint a csapdába szorult patkány. Sérülékenyek. Kiégnek. Ennyi.  

Egy idő után már nem tudunk regenerálódni. Szinte törvényszerűen következik a tragédia.

Jó kérdéseket tesz fel egy szakember.

„Amikor eljön hozzám valaki hasonló panaszokkal, mindig megkérdezem: a gyerekek előtt milyen életről álmodott? Hogyan képzelte el a párkapcsolatát azok után, hogy megszületnek? Hogyan képzelte el a családon kívüli életét? Ezek bár nagyon provokatív kérdések, segítenek szembenézni azzal, mennyi minden hiányzik az életünkből. Általában mindenki azt mondja, hogy az eredeti terv az volt, hogy havonta legalább egyszer-kétszer eltöltenek kettesben egy estét a párjával, illetve hogy lesz némi külön élete, egyedül vagy a barátaival. Ehhez a képhez kell visszatalálnia mindenkinek, aki kiegyensúlyozott életre vágyik."

Ezek a meglévő tragédiák idején egészen használható válasznak tűnnek, de azért érezzük, hogy nehéz is és talán kevés is. Mert a gyökerek mélyebben húzódnak. Valahol az elméretezett vágyak, az önismeret hiánya és az "elég" tudása körül. Egy viszonylag jó párt találni, akivel a gondolkodásunk közös. Nem a külső médianyomásra, és a médianyomás alatt manipulált emberekre hallgatni. Egy hölggyel is beszélgette, aki szinte képviselte a többieket is. Nehéz elfogadnia magát. Le kell fogyni. Kiderült, hogy a média súgja ezt. Pedig a nőtársaival együtt érzik az elfogadást a társaik felől. Sokkal jobban örülnek egy önazonos nőnek, mint egy műanyag lénynek, aki az élet kérdéseiben meg van zavarodva és mindenre csak az a válasza szolárium, szilikon, plasztika és fogyókúra. Nem esnek jól a menő sorozatok női rendőrnői, aki két ütés, vagy lövés között még megigazítják a rucijukat, hogy a fotósok előtt jól mutassanak. Közben magassarkúban nyomják a százas sprintet és utolérik az edzett deszkást. 

Ez is egy egészséges tudás és ismeret. A valóság ismerete.  

Hol találhatnánk meg ezt? Hisz ez nem más mint az életünk értelme, célja kérdésköre. Miért élek? Mi végre? Milyen célból vagyok? Miért születtem? Végső soron ez mégiscsak létkérdés. A létezés értelmére való rákérdezés. Nem az, hogy értelmes-e az élet, hanem ha már élek annak van-e számomra is magyarázata, vagy értelme. Ez pedig a létezésben elvezet a legfőbb kérdések egyikéhez. Az ÉLET, LÉT  felettünk lévő, tőlünk független szervező ereje. A rajtunk kívülálló rendező erő, amely ernyője alatt létezünk és bevon az alakulásba, alakításba. 

A keresztyén ember válasza vagy keresése végül is Isten ismeretére való törekvés ( ez egyúttal önmagunk ismerete és létezésünk értelmének megismerésére való törekvés is). A szakember véleményén ezzel lépnék túl. Nem csupán  a vágyainkig kell visszatekinteni, hanem addig, hogy mint embernek mi az értelmem, célom. Mint társas lénynek a társammal együtt mi az értelmünk, feladatunk. Netalán a közös szolgálat Isten felé. Talán segít abban, hogy sok olyan feladatot, munkát ne vállaljunk, amely egymás elől, az igazi feladat elől visz el erőforrást. Abban is, ha mégis megerőltető feladatot kell vállalni, mégis el tudjuk végezni, mert volt értelme.