A Marvel Studios Fekete Párduc című új filmjének hőse T'Challa, aki apja halálát követően hazatér az elszigetelt, ám technológiailag fejlett afrikai országba, Wakanda királyságába, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a trónon.

Fekete Párduc - port.hu

Szóval van ez a művészeti irányzat, az afrofuturizmus. 1993-ban egy kerekasztal beszélgetésben felvetődött a kérdés, hogy az afroamerikai közösségnek miért nincsenek science-fiction művei. A szót először Mark Dery használta egy 1994-es, Black to the future c. esszéjében.

„Képes-e egy olyan közösség, melynek a múltját szándékosan kiradírozták… lehetséges jövőképeket alkotni magának?” – Egy olyan művészeti irányról van szó, amely nem egyszerűen fekete bőrű szereplőket pakol az űrhajókba, hanem az afrikai kulturális gyökereket, a fekete identitást helyezi jövőbeli díszletek közé.

Bár az afrofuturizmus mintha leggyakrabban a tudományos-fantasztikus műfaj színes bőrű alzsánere lenne, a mozi mellett a zene és más művészeti ágak is egyre bátrabban kirándulnak ebbe az irányba. A wikin már összegyűjtve megtalálható ez ebbe a kategóriába sorolható filmek jegyzéke.

A sci-fivel párhuzamosan, vagy inkább annak előfutáraként más művészeti irányzatokban is kezdtek el fekete előadók kísérletezgetni. Az egyik leghíresebb képviselőjük Sun Ra, aki egészen izgalmas/vicces/merész húzással állt elő, amikor azt mondta, hogy ő valójában a Szaturnuszról jött, és az űr fáraója. Mondjuk születési anyakönyvi kivonata nem is volt, tehát akár még. (A zenei szálról még több erre) Igazi előfutárról beszélhetünk, az előreformátorok analógiájára egy előafrotururistáról, aki az ’50-es évektől 1993-as haláláig építette mítoszát, melynek központi eleme az volt, hogy mivel nem ebből a világból való, művészetével csak azt a szolgálatot végzi, amit mestere megjelölt számára. Könnyen legyinthetnénk erre a habókos életútra, de valójában az ’50-es években nem volt-e valahol egy afro-amerikai számára ez inkább menekülési útvonal?

Lásd még a Galaktika szerzői gárdájában azokat, akik politikai okokból csak sci-fit írhattak.

Az afrofuturizmusként hívott irányzat meghatározásában is ezzel találkozhatunk. Egyfajta művészeti eszképizmus, a sci-fi, a közös afrikai gyökerek és a mágikus realizmus elegye.

Legfrissebb darabja a Fekete párduc c. mozi, aminek kapcsán a Huffington Post vendégszerzője Jamie Broadnax ezt írja: „A fekete emberek rászolgáltak arra, hogy vezetőként lássák magukat akár a valódi akár az elképzelt jövőben.”

Egyelőre ennyit erről az izgalmas és gazdag szubkultúráról. Most jöjjön az ego. Rövidlátó vagyok. A szónak a szoros és az átvitt értelmében egyaránt. Nem mintha hiányozna a mozikból a hazai gyártású sci-fi, hanem azért, mert nem látok el holnaputánig, de még holnapig sem. Többről van szó, mint hogy lesz-e református kápolnája a marsi kolóniának. Inkább arról, hogy megmarad-e a gyülekezetem (az egyház, amijé vagyok), amíg Krisztus visszatér. És a hazám. És utánunk valami abból, ami nekünk fontos. És nem biztos, hogy ez leegyszerűsíthető arra, hogy van-e elég hitünk Abban, Aki eljövendő, és Akinek a kezében ott van a jövőnk. Aki kétezer évvel ezelőtti megváltásával a jövőnket is megváltotta.

Arról van szó, hogy mik az igazi fontos kérdései a mának, ha a holnapról annyi kérdésünk van.