„A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. A néhány napirenden volt utcai igazságtételt, valamint ókonzervatív erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését a kormány rövid úton megszüntethette volna. Az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, illetőleg visszahívni: komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.”
Bibó István kiáltványa – 1956. november 4.
Október után a november is nemzeti gyásznappal nyitott ránk. A Parlamentet november 4-én elözönlő szovjet katonák egy embert találtak a kormány tagjai közül, Bibó István államminisztert. Az egyik kiskatona megkérdezte, hogy ki ő, és mégis mit keres ott, ő megmondta, és aztán, amikor végzett, kiengedték. Éppen a fent idézett kiáltványát fogalmazta. Tildy Zoltán már megegyezett a szovjet csapatok parancsnokával – hogy a Parlamentet megkímélje és a felesleges vérontást elkerülje. Miután Tildyék a többiekkel elhagyták az Országházat, Bibó még bennmaradt a dolgozószobájában, és megírta az utolsó dokumentumot, amit miniszterként jegyezhetett.
Onnan a környékbeli nagykövetségekre vezetett az útja. Átadta a kiáltványt és utána hazament.
Nagy Imre két nappal korábban, november 2-án kezdett tárgyalást a Parlamentben a Varsói Szerződésből való kilépésről és a szovjet csapatok kivonásáról. (Ezen a napon olvasta be a független kormány tagjainak névsorát is a rádióban.) A tárgyalások délután Tökölön folytatódtak, ahol Ivan Alekszandrovics Szerov állambiztonsági tiszt, a KGB elnöke (1954-1958) letartóztatta Maléter Pált és a magyar katonai tárgyaló delegáció többi tagját.
Azon a napon, amelyen Bibó a kiáltványát megírta, 60 000 szovjet, főként Ázsiából verbuvált katona rohanta le Magyarországot. Maléterék elfogása ennek volt az első lépése. A vezérkar kiiktatása döntő fontosságú volt a katonai beavatkozás előkészítésében. A független magyar kormány nem is szólított fel fegyveres ellenállásra, a harcok mégis még két héten folytak hazánkban. Főként civilek álltak ellen. Szerov pedig ekkor már személyesen vezette harcoló KGB-s alakulatokat. A végeredmény elborzasztó: 2700-an estek el, és több, mint 15 ezren sebesültek meg. A fővárost rommá lőtték. A szovjetek körülbelül 700 katonát vesztettek és mintegy 2000 sebesültet szereztek. Ugyanezen a hideg novemberi hajnalban hangzik el Nagy Imre utolsó rádióbeszéde is:
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Alig három nap múlva, november 7-én Kádár János már megérkezik Budapestre és Hruscsov direkt utasításai alapján hozzáfog a restaurációhoz. Vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a szovjetek Kádár mozgatásával megszilárdítják hatalmukat. A megtorlásokat szovjet részről a már korábban bizonyított Szerovra bízzák. Összesen 229 (más források szerint 269) főt végeztek ki bírói ítélet alapján, az országot mintegy 200 000-en hagyják el. A kivégzettek száma duplája a ’48-49-es szabadságharc leverését követő kivégzéseknek. 13 000 embert internáltak, tízezrek kerültek rendőri felügyelet és mintegy 300 000-en rendőrségi megfigyelés alá. (múlt-kor)
A forradalmárok egy 600 főből álló csoportja csak az 1970-es évek elején kerülhetett szabadlábra.
De vissza 1956. november 4-ére: Bibó István a parlamenti dolgozószobájában kiáltványt fogalmaz és az este folyamán kézbesít. Luther worms-i zsinaton elhangzott mondatát parafrazeálva: ott ült, másként nem tehetett.
Bátor következetességgel, az utolsó pillanatig kitartva, lelkiismeretének engedve. Lánya, Tegzesné Bibó Borbála – ld. a Nők Lapja idei 42. számának interjúját –, szerint egyik jelszava az volt, hogy csak nem megalkudni. Bibót a következő év májusában tartóztatták le, családja másfél év után hallott róla először, amikor kihirdették az ítéletét: életfogytiglan. 1963-ban engedték szabadon. Derűjét, humorérzékét nem veszítette el – vagy csak a gyermekei előtt nem? –, és opportunizmusra soha nem volt hajlandó. „Ezekkel soha.”
Az idő őt igazolta. Páratlan módon politikai irányultságtól függetlenül felnéznek, hivatkoznak rá. De lehet, hogy ez már csak múlt idő? Hát elő a szövegeivel! Mert olyan jó, hogy van nekünk. Intellektusával, morális tartásával és máig érvényes gondolataival. Mint amilyen például a szabadságszerető ember politikai tízparancsolata:
A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata
Extrák:
Bibó István kiáltványa
Három kiló tizenkét deka – Tegzesné Bibó Borbála mesél édesapjáról, Bibó Istvánról (Nők Lapja, 2018/42. sz.)
Így működött a kádári megtorló gépezet (múlt-kor)
A magyar külpolitika története 1948-tól napjainkig Ivii. oldal (Győri Szabó Róbert - google könyv)
Bibó emllékkönyv - 1979. (dokumentumfilm)
És egy reformáció extra: Uchronia