Ez a gyanú. Ez a bizalmatlanság. Ez a kilátástalanság. Ez a szűk levegőjűség. Ha valahol megcsap ez a poros-dohos, nehéz szag, nehéz hangulat, amiből kicsi is elég, mint a nehézfémekből, mint a higanypárából, kimenekülök. Ez a Kádár-rendszer, amiben életem első hét évét éltem. Nyomokban sajnos még tartalmazzuk. Egyszer majd kiürül. Sajnos nem tudjuk, mennyi a felezési ideje.

Szilvay Gergely: A bizalmatlanság higanypárájáról (Kádár után VI. – Mandiner, 2019. július 6.)

Halálának 30. évfordulóján kádárszubjektív sorozattal emlékeznek a Mandiner szerzői. Szilvay Gergely sajnos nem csak emlékezik. Mint ahogyan sok más szerzőtársa sem. A máig velünk élő, minden oldalról körülölelő és még az én nemzedékemet, akik pedig akkor még csak általános iskolások voltunk, is belülről megfertőző, mentalitástorzító hatásokat a higanypárához hasonlítja.

Ami az élet legváratlanabb pillanataiban, 30 év múltán is újra meg újra felszáll. Kádár rendszere nem halt meg, csak hibernálta magát. Azt is rosszul. Félig fagyott teteme folyamatosan mérgezi a légkört, ahogyan az olvadásnak indult permafrosztból (oximoron) folyamatosan bukkannak elő már elfeledettnek hitt járványok kórokozói.

Szilvay tapasztalata egyelőre úgy fest, még sok nemzedék közös tapasztalata marad. A „kölcsönös bizalmatlanság légköre, a poros-dohos nehéz szag, a nehéz hangulat”, a szürke, színtelen-szagtalan tompaság, ez mind Kádárnak és a rendszerének a maradványai. Ahogyan a kegyes hazugságok intézményei, a tisztánlátás iránti lustaság, a behúzom a fejem, abból baj nem lehet attitűdje.

A nem az a fontos, hogy hogyan dolgozom, hanem az, hogy azt hogyan kommunikálom. Az ahogy esik, úgy puffan. A ha a nagyok nagyban lopnak, és majd kicsiben ügyeskedek. A megoldjuk okosba', majd lepapírozzuk. Mindez ugyan arról a rothadó tőről fakad: nem kell túlspilázni a dolgokat, mert elismerés úgysem jár érte, meg hát, más se úgy csinálja, szóval minek gyártsunk magunknak irigyeket? Nem kell kiemelkedni a tömegből. Ha meg valaki kiemelkedik? Akkor szedjük ízekre, húzzuk vissza! Az a gyanús, aki nem sumákol, nem ügyeskedik, nem pletykálkodik, akinek nincs másról egy rossz szava. Nem is lehetett másképp: a levert szabadságharc vértengerébe eresztett gyökérzet csak rothadt tövet táplálhatott. Az emberarcú szocializmus nem illúzió volt hanem cinikus hazugság. Árulót látok a rendszer névadójában, nem ügyesen lavírozó politikust, aki kihozta a helyzetből a legjobbat. Árulót, aki tömegeket aljasított árulóvá a társadalom minden szintjén, így az egyházamban is.

Több ’56-os is meséli, hogy milyen megrázó volt nekik, amikor a hosszú börtönbüntetés után kiszabadultak. Mintha egy másik országba kerültek volna: a bizalmatlanság kesernyés szaga lepett be mindent, nyoma sem maradt a szolidaritásnak, segítőkészségnek. Számomra ez ennek a rendszernek a legmaradandóbb hagyatéka: a szürkeség, a középszer, a kispolgáriság, az irigykedés, a pletykálkodás, a bizalmatlanság, az átlátszó sumákolások és hazugságok tobzódása. A kérem, a köszönöm és a bocsánat elfelejtése. Minden szinten, minden szervezetben, minden közösségben.

Kádár galambszürke öltönyös fényképei nekem nem a pártfőtitkár puritánságát jelölik, hanem azt az erőszakos akaratot, amely szándékosan borította szürkeségbe hazánkat.

Filmajánló: A BBC interjúja 1988-ból (részlet)