„A hazai újbaloldal jobboldalról alkotott képe nagyjából az amerikai technokrata wallstreetiánus üzleti életből és annak a Republikánus Párttal való összefonódásából táplálkozik. Erről írta-mondta azt John Lukacs, hogy ha ez a konzervativizmus, akkor ő inkább reakciós, mert a technikai fejlődésben ennyire hívő, a természetvédelmet lebecsülő „konzervatívokból” nem kér. Ellenben igen kedvelte a baloldali-déli agrárius Wendell Berryt. És még a reagani jobboldali koalíciónak is része volt nem csak az északi városi üzleti elit, hanem a déli agrárvilág is… A zöld gondolat konzervatív változatának tehát szerves részét kell alkotnia a jobboldali politikának… és ezért furcsa, ha a jobboldal lemond róla.”

Szilvay Gergely: Nem mondhat le a jobboldal a környezetvédelem ügyéről (mandiner, 2019. június 29.)

Egy sor kérdés keseríti meg a közéletet, és ás árkokat ott is, ahol szerintem szép, egyenletes, összefüggő mezsgye húzódik. Pusztán azért, mert a politika egyre több mindenbe tenyerel bele. A pártpolitika. Mert lehet azt mondani, hogy minden politika, ha a szó szoros értelmében, a közösség, a polisz ügyeit vesszük. Ami közügy, az valóban politika. Másfelől a politika is csak egy cég, ha a hívószavak, tematizálási szándékai felől nézzük. Egy olyan cég, amely ugyanolyan marketingeszközökkel adja el termékeit, mint a sokszor célkeresztbe állított, és ugyanannyiszor szerecsenmosdatott multicégek.

Átitat, befészkel, letámad és nyelvet formál, súlypontokat tol el és döntés elé állít akkor is, amikor elvek, meggyőződések, világszemléletek vagy világnézetek alapján meglenne a magunk válasza egy közéleti kérdésben. Nem egy esetben egy adott válaszhoz akár egymással ellentétes oldalról is el lehet érkezni.

Mint például a környezetünk védelme esetében. Egy ateista számára a logika vagy a szívbe írt erkölcsi törvény talajáról, egy keresztyén esetében a világban Isten teremtő akaratát csodáló meggyőződésből juthatunk el ugyanoda: sáfárai, gazdái vagyunk mindennek, ami körülvesz, felelősségünk az örökhagyó felelőssége. Felélünk vagy gyarapítunk? Folyamatban nézzük ezt a pár évtizedünket, vagy az utánunk az özönvíz, de előtte még leszakítjuk a napot hedonizmusával?

Szilvay Gergely szerint a zöld gondolatból az új (progresszív, mindegymilyen jelzővel felcímkézett) baloldal kreál éppen politikai terméket. De amíg Nyugaton, főképp a tengerentúlon a jobboldali véleményvezérek mintha lemondanának/lemondtak volna a környezetvédelem ügyéről, idehaza még nem ilyen egyértelmű a helyzet. Nyelvi szinten.

A letérkövezések, fakivágások, zöldmezős beruházások a barnamezősök  helyett politikai ideológiától függetlenül terhelik a közelmúltunkat. Ebben a környezetben üdítő olvasmányokkal (is) szolgál a mandiner zöld sorozata.

Mert végső soron mi, a végfelhasználók csak egy kis pötty vagyunk. A jobb és a baloldal találja már meg ezt a közös pontot, nem azért, mintha a meghatódottság hálakönnyeit kívánnánk már hullatni, hanem azért, hogy elhiggyük: még a politikának van hatása a vállalati kultúrára és nem pedig fordítva. A kálvinista mértékletesség (melyből egyébként is könnyű kibillennünk egy-egy jól időzített leárazás alkalmával) legalábbis ezt diktálná.

Vulgárteológiailag: a környezetvédelem keresztyén életformánk logikus imperatívusza. Világnézetileg: nemzeti érdekünk. Kádáriul: népjóléti ügy. Szlogenszinten: „Ha nem veszed meg, nem tudják eladni.” Választói/megbízói oldalról: „Ha megadóztatod, nem fogják megtermelni.” Vagy jön egy mindent átfogó zöldhullám, vagy mind megyünk a levesbe gyermekestül-unokástul, hazástul-bolygóstul.