„Az a kijelentés, hogy veszett ügy, olyan volt Geraldnak, mint vörös posztó egy bikának: talán még akkor sem adta volna fel, ha az utolsó dinoszauruszt akarta volna megmenteni.” Gerald Durrell özvegye, Lee Durrell természettudós budapesti előadásán jártunk.

Elek Aladár: Lee Durrell: a pusztuló szigetek visszavadítója járt Budapesten – Mandiner, 2019. szeptember 23.

 

Korfu, olaszos temperamentum, csodabogár állatfajták és csodabogár családtagok – az első, ami Gerald Durrelről több nemzedéknek is beugrik. Aztán a saját állatkert, fajmentő akciók és egy fáradhatatlanul kitartó tudós- és házaspár. Pesten járt Gerald Durrel özvegye, Lee Durrell a hazánkban például iskolák számára is programokat szervező Jane Goodall Intézet meghívására.

Gerald Durrell: Családom és egyé állatfajták

Két dolog ragadott meg az előadásról írt rövidke beszámolóból és a vele készített interjúból. Az egyik az a tudatos tervezés, ahogyan Gerald Durrell létrehozta és működtette a Jersey szigetén létrehozott állatkertjét (vadállat menhelyét). A másik pedig az a töretlen optimizmus – de lehet, hogy nem is ez a legszerencsésebb kifejezés –, ahogyan a munkáját végezte. Azokat a vadállatokat kezdték kiválogatni, amik a kihalás szélén álltak. A céljuk ezzel ma is ugyanaz: a fajta egyedszámának növelése után visszatelepíteni őket az eredeti élőhelyükre. (Hogy pontosan mekkora körültekintéssel, ahhoz érdemes átfutni a Lee Durrellell készített szintén nem hosszú interjút.)

Akkori legjobb barátom – ma elismert agykutató – akkor adta a kezembe a Családom és egyéb állatfajtákat, amikor biológia és földrajz órákon egyre több szó esett a kihalóban lévő, súlyosan  veszélyeztetett állatfajokról. Az özvegy nem véletlenül hangsúlyozta tegnap Pesten, hogy Gerald Durrellt az bőszítette fel a legjobban, amikor azt hallotta, hogy az ember már nem tehet semmit. Hát ő (és alapítványának megannyi munkatársa) tett. Afféle állatvilág felé fordult Albert Schweitzerként. Eredményesen és fáradhatatlanul.

Mindezt nem a sötét prognózisoktól kábán kóvályogva (pedig a brazil esőerdők pusztítása már a 80-as években is napirenden volt (sőt, szerintem már biztos előtte is), hanem tudatosan megtervezett módon, lépésről-lépésre minden körülményt megvizsgálva és lehetséges hatást figyelembe véve. Ezért talán nem is az optimizmus a legtalálóbb szó, hanem inkább a céltudatosságból fakadó bizalom. Az a tudat, hogy ha a vezetésem alatt álló csapat tudatosan végzi a munkáját, akkor annak meglesz az eredménye. Ahogy a feleség fogalmaz: „Ez nagyon nehéz, de csak úgy lehet hatékony munkát végezni, ha megvannak a terveink, folyamatosan monitorozzuk az eredményeket, és azokat a tervekkel hasonlítjuk össze.”

Amikor klímahisztiről hallok, akkor csak egészen kicsit akarom megérteni a felfokozott indulatokkal szembeni kritikákat, mert a hangsúly azon van, hogy abban a közösségben, amelyben élek, mi az én felelősségem. Akár a természeti környezetünk, akár a szellemi/lelki környezetünk védelméről van szó. Amikor a keresztyénség a politikai kommunikáció vagy az oktatásügy kontextusában vágódik a boncasztalra, akkor egy szempillantás alatt elpárolog az, hogy közösségi létre és a teremtett világ gondos gazdáinak lettünk teremtve. Állandó önreflexióra, kommunikációra és egy meghatározott irányba mutató, tudatosságra törekvő viselkedési módra. Röviden: felelősséggel. Annak ellenére, hogy mennyit bénázunk is eközben.

- A beszámoló, és
- az interjú

Gerald és Lee Durrell a '80-as években
(Kép: Index / Durrell Wildlife Conservation Trust)