„Rozsava bukását, ha megtörténik, nemcsak Trump és Erdoğan okozták, hanem a szíriai kurd vezetők rossz döntései és az európai államok tehetetlensége is.”

Szalai Máté: Török-kurd konfliktus: miért vak Európa? azonnali.hu, 2019. október 11.

 

Folyamatos tüntetések Hong-Kongban, spanyol börtönbüntetés a független Katalóniáért kiírt népszavazás kezdeményezőire, török katonai támadás a szíriai kurd terület, Rozsava ellen. Ázsia, Európa és a Közel-Kelet egy-egy hamvába holt kísérlete önálló államiság létrehozására. Minél közelebbről nézi az ember, annál árnyaltabb a valóság. Szalai Máté citált írása éppen a szíriai kurd törekvéseket árnyalja. Nem annak jogossága, hanem geopolitikai kontextusa felől. De innen, a tisztes távolból sokan érezhetjük: joguk van hozzá. Október 23-hoz közeledve viszont szomorú tapasztalatunk: „A nemzetközi politika a hatalompolitikán, és nem az erkölcsökön vagy a szimpátián múlik.”

Nekünk is jogunk volt hozzá 1956-ban. Talán nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb alakja ’56-nak egy olyan személy, akinek megítélése nem változott annyit, mint a szovjet titkosszolgálati múltból a mártírhalálig megérkező Nagy Imrének, és ez a valaki az ízig-vérig jogász Bibó istván.

Mégis. Az, hogy az igazság a mi oldalunkon állt, ugyanúgy nem érdekelte a világpolitika alakítóit, ahogyan az, hogy volt-e joga a győztes forradalomban felállt kormánynak saját kézbe vennie hazánk vezetését. Az erkölcs és a szimpátia megmaradt az íróknak, újságíróknak, egy-két politikusnak, azoknak a közéleti embereknek, akik mellénk álltak ’56-ban. A véleményükkel és a szimpátiájukkal.

De ahogyan az Egyesült Államoknak, úgy az akkor (is) súlytalan ENSZ-nek sem fűződött politikai érdeke ahhoz, Budapestnek legfeljebb egy tér elnevezéséig legyen köze Moszkvához. Az ENSZ ’56-os bénázása is több volt szimpla bénázásnál: szovjet kollaboráció volt az a javából, élén az egyházi berkekben is agyonmagasztalt főtitkárával, lásd Povl Bang-Jensen dán diplomata tragédiába torkolló kálváriáját a magyar szabadságharcért.

A törökök által szíriai kurd területek ellen indított katonai offenzíva az elemzők szerint benne volt a levegőben. A Szíria északi részén működő kurd autonómia fennmaradásához nem fűződik nagyhatalmi érdek. Sem az Egyesült Államoknak, sem a török beavatkozást elítélő Uniónak.

Utóbbival összefüggésben a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója meg is jegyzi, hogy az elítélő nyilatkozat édeskevés. S bár idáig nem megy –  hisz mégis csak tudós ember – de azért az olvasóban az szűrődik le, hogy valahol képmutatás az európai vezetők nyilatkozata, mert ha valakik, ők, vezető politikusok, igazán tudhatnák, hogy a politikai akarat nem a nyilatkozatokban, hanem az akarathoz rendelt eszközökben, pénz és energia ráfordításokban mutatja meg magát. A kurdokért pedig az Unió még annyit sem tett, mint az USA a saját érdekében, amikor az Iszlám Állam elleni harcban szövetségesévé váló kurdokat felfegyverezte.

Pedig az észak-szíriai kurdok időben jelezték, hogy ha az USA kivonul – márpedig ez Trump egyik kampányígérete volt – akkor valakinek be kellene töltenie az űrt, különben Törökország lépni fog. Lépett. Az első nap az autójából szedtek ki és lőttek agyon egy kurd politikust, és az offenzíva nem ért még véget. Aztán egyszer majd véget ér, de addigra egy újabb nemzet saját államhoz fűződő álmát nyomja el úgy a hideg, nyirkos köd, ahogyan ’56 novemberére a mienkét.