„Az ember a karanténban is ki tudja tömködni az idejét lázongással, gyűlölködéssel, háborgással, a legfrissebb járványügyi adatok után kereséssel, a többi hülye felvilágosításával fröcsögő kommentekben. Tudunk mi elég zajt csapni, hogy ne halljuk a saját belső csöndünket. Most viszont eljött az ideje az elengedésnek.” Lackfi Jánossal beszélgettünk életről, hitről, kétségekről és reményekről karantén idején. Vallja: most, hogy a nagyobb bajt elkerülhessük, el kell engednünk egy csomó, fogunk közé szorított dolgot, és zuhanyoznunk kell a kegyelemesőben.

Konopás Noémi: „Eljött az ideje az elengedésnek” – Lackfi János a karanténéletről a Mandinernek, mandiner.hu, 2020. április 13.

Amennyi vicces és kreatív mém kering a neten a 2019-ben elindult koronavírus-betegségről (COrona VIrus Disease – 19), majdnem annyi izgalmas találgatást lehet olvasni a hogyan továbbról. Környezeti, gazdasági, egészségügyi, oktatási, szociális, geopolitikai következmények forgatókönyvei mellett a mentális-mentalitásbeli változásainkról is.

Ez utóbbi között meglepően sok az optimista hang. Hogymostmajdaztán ezentúl jobban megbecsüljük azt, amink van, a járvány lecsengése után – sőtmármost – szolidárisabbak leszünkvagyunk egymással, felocsúdunk a jelenlegi dolgaink fenntarthatóságának illúziójából, a maximumot lecseréljük az optimumra, esküám, és így tovább.

Szeretnék osztozni a megtanuljuk a leckét optimizmusában. Mintha képesek lennénk tanulni a hibáinkból. Csévéljünk vissza például száz évet. Amilyen sokkhatáskét érte Európát az első világháború, főleg azok után, hogy többen már azt vizionálták, hogy „Isten országát” majd maga az ember fogja elhozni saját magának, annyira nem tanultunk a tragédiából. Alig több, mint két évtized múlva megcsináltuk magunknak a másodikat. Micsoda idők, micsoda erkölcsök voltak, ugye?

Mondhatná erre az Olvasó, hogy nono, nem kellene ennyire leegyszerűsíteni, mert az elsőt lezáró (oktrojált) békekötésekbe bele volt kódolva a megkötött béke törékenysége. A lényegen szerintem ez nem változtat: sem a döntéshozói, sem választói vagy inkább: fogyasztói (mindegy is, hogy iparcikkről, szolgáltatásról vagy politikai termékről van szó) oldalon nem úgy éltünk, mintha ismernénk a felelősség fogalmát. Hasznot és élményt maximalizálnánk, amennyire csak lehet.

Amikor pedig nem lehet, és nem egy háborús helyzet, hanem egy szabad szemmel nem látható ellenség csavarja ki a kezünkből mindazt, amiről azt gondoltuk, hogy nekünk alanyi jogon jár, akkor valahol legbelül mintha azt várnánk: hadd folytassuk már végre onnan, ahol abbahagytuk.

Ezért nem hiszek az emberben. Nem hiszek a magát tömegben jól érző emberben. Nem hiszek benne, mert a másikban csak viszonyítási pontot lát, és nem odafordul hozzá, hanem magához méri őt. Nem hiszek az önmagában hívő emberben, mert nem hiszek a feltámadás örömhírét elallegorizáló emberben. A húsvétot nyuszis-tojglis-édibédi-tavaszünneppé degradáló, a Megváltót mesekönyvek karanténjába záró emberben, aki ezután szabadnak érzi magát arra, hogy magát istenítse. A Messiás útjában van az emberi önistenítésnek.

Nem hiszek abban, hogy a szükség vagy a szűkre szabott korlátok automatikusan felhoznák énünk legmélyéről a jót, az önzetlent. Lackfi szerint: „Az ember karanténban is ki tudja tömködni az idejét lázongással, gyűlölködéssel, háborgással, a legfrissebb járványügyi adatok utáni kereséssel, a többi hülye felvilágosításával fröcsögő kommentekben. Tudunk mi elég zajt csapni, hogy ne halljuk a saját belső csöndünket.”

Mintha egyenesen menekülnénk annak felismerése elől, hogy megváltásra szorulunk. Teljesen. Nem lelki simogatásra, nem bátorításra vagy motiválásra – megváltásra.

Szokásaink, paradigmáink, reflexeink, (munka)morálunk, életfilozófiánk, az egész egzisztenciánk az emberlét karanténjába szorítva rá van utalva a húsvét lényegére. Krisztus ezt a salakot vitte fel a keresztre, hogy égőáldozatával magával együtt eleméssze. Bennégett Szodomában helyettünk. Magasba emelte a villámhárítót, mert mi nem tudtunk volna főnix madárként hamvainkból feltámadni.

Mit üzen akkor nekünk a vírus? Hát a vírus köszöni szépen, de nem üzen semmit.

Nem vezérigazgató ő, hogy üzengessen. Ő csak terjedni akar. Álljunk csak egymás mögé szorosan a boltban, keverjünk le egyet a nyugdíjasnak, aki számonkéri rajtunk, hogy miért az ő idősávjában megyünk vásárolni. Nagycsütörtökön rohamozzuk meg a szupermarketeket, mintha nem húsvét jönne, hanem egyhónapos boltzár. Raklapszám vegyünk vécépapírt, mintha csak hasmars járvány fenyegetne, és tonnaszám lisztet, mintha csak árutőzsdéznénk. Látjátok, feleim, mik vogymuk? A teremtés papírból hajtogatott, gyorsétterem emblémás koronája. Tüchtig kis zsírpacnival ékesítve.

Keserű ideje ez a karantén az elengedésnek. Az ember mindenhatóságába vetett hitünk elengedésének. Nem is lehet nekilátni anélkül, hogy hagynánk: megérintsen a feltámadás öröme. Krisztus keresztáldozata és feltámadása annyira különbözik attól, amit mi elképzelnénk, hogy csak Istentől jöhet. Sokkal nagyobb szükségünk van rá, mint a hiánycikké nemesült kis büdös élesztőre. A járvány idején sok minden nem rajtunk múlik, és nem a mi szintünkön dől most el. Két fontos kérdéssel viszont van elég időnk foglalkozni:

- tekintettel vagyunk-e mások egészségére és
- engedjük-e, hogy a Feltámadt kézbe vegye a lelkünk egészségét?

Üdítő olvasmány ez a Lackfi interjú, és tanulságos a vége: „… ne feledjük, hogy mindig a kezünk ügyében van valami. Úgy is mondhatnám, hogy a Gondviselés olyan, mint az ejtőernyő, ha nem nyitjuk ki, sohasem fogjuk észrevenni, hogy ott van.” Kedves Olvasó, azt az örömöt kívánom, amit az ejtőernyős érez, amikor az ernyője kinyílik. Onnantól kezdve tudja, most már biztonságos lesz a landolás. Bármeddig tartson is, de biztos talajt fog az út végén.