„Isten az Ő kegyességében… türelmesen elnézi azoknak a bűneit, kik ahelyett, hogy bizonyosságot tennének róla, szavaikkal és cselekedeteikkel az ellenkezőt művelik; hogy azt, amit hiszünk, annál nagyobb lelki szilárdsággal követhessük… azt hiszem, joggal következtetek arra, hogy annak, mint minden hitnél igazabb és szentebb hitnek, a Szentlélek a talpköve és támasza. Ezért, holott rábeszéléseiddel szemben rideg és kemény maradtam, és nem akartam megkeresztelkedni, most nyíltan megmondom neked, hogy semmiképpen el nem mulasztanám a megkeresztelkedést.”

Boccaccio: Dekameron, Második novella – 1353.

Bár a fenti idézet se nem mai, se nem múltheti, mégis, pünkösdi üzenete miatt nem lehet nem reagálni rá (non posse non reagere). A Dekameron második novellájában Boccaccio két derék barát történetét adja a karantén idejét novellameséléssel kitöltő társaság egyik tagjának szájába. A helyszín: Firenze, év: 1348, az összezártság oka: pestisjárvány.

 

A történet két párizsi jóbarátról, a katolikus Giannottóról és a zsidó Ábrahámról szól. Giannotto hasztalan próbálja Ábrahámot megtéríteni, minduntalan kudarcot vall. Egyik nap döbbenettel hallja, amint Ábrahám közli, hogy ő most már ellátogat Rómába, megnézi közelről a keresztyénség fővárosát. Giannotto kétségbeesetten próbálja barátját lebeszélni, mert biztos benne, ha a derék zsidó meglátja, mi zajlik Rómában, onnantól hiába beszél neki Krisztusról, nem fogja meghallgatni. Ábrahám hajthatatlan, Giannotto szomorú.

Ám Rómában csoda történik, és Ábrahám hazatértekor a fenti szavakkal magyarázza meg, miért döntött Krisztus mellett. A novella happy enddel zárul, Ábrahám a Notre-Dame-székesegyházban felveszi a keresztséget. Giannotto összeszoruló szívvel hallgatja, amikor Ábrahám elmeséli, mennyi erkölcstelenséget tapasztalt a főpapi körökben – de a konklúziónak annál jobban örül: a Szentlélek hitre juttatta.

Ha az egyház a papjai ellenére is még áll, sőt: működik és terjed, akkor ez nem lehet másként lehetséges, csak úgy, hogy a Szentlélek, aki ezt az egyházat létrehozta, a mai napi nem hagyta el. Sőt: a „talpköve és támasza.” – olvassuk most Boccaccio akkori szavait.

Ma éppúgy, mint a középkorban. A reformáció előtt és után egyaránt. Minden tévedésünk, alkalmatlanságunk, megalkuvásunk és gyávaságunk ellenére. Ez a kegyelem. Ezért van remény. Nem miattunk, a lelkészek, presbiterek és gyülekezeti tagok erőfeszítései miatt, hanem mert a pünkösd kakukktojásként emelkedik ki a húsvét és a karácsony mellől: nem past continuous, hanem present continuous. Nem a múlt egy mai napig hatással bíró eseményét ünnepeltük az elmúlt két napban – a karantén óta előszőr úrvacsorával –, hanem a Lélek folyamatos jelen idejébe vezetett be a Pünkösd.

Mert a Pünkösd most történik. Isten Szentlelke árad, megszólít, bátorít, ön- és krisztusismeretre vezet. A terített úrasztala pedig bűnbánatra hív. Minket, önmagunk legfőbb ellenségeit. (Tényleg: attól még, hogy nincs kollektív bűnösség, ugye van még kollektív bűnbánat?)

Egy másik, szintén nem kortárs publicista így ír 234 évvel ezelőtt:

„A Te kegyelmed és Szent Lelked által, a Te jótetszésed szerint bírj és igazgass engem, tarts meg a hitnek és kegyességnek jó útán mind végig és adj azon olyan boldog előmenetelt, hogy annak végén megtalálhassam az örök életet.” (Szikszai György)

Bármi is korbácsolja a közélet hullámait, bármilyen korbácsokat fonjunk is mikroközéletünkben, a Szentlélek nem lép arrébb tőlünk legyintve, hanem pártfogol és vigasztal. És int. Belülről. Mert a Szentlélek az Isten bennünk.

Mi ez, ha nem kész csoda?