Horger Antal sírja Budapesten a Kerepesi temetőben van, sírkövére ma felragasztották József Attila egy versét

Meghekkelték Horger Antal sírját József Attila születésnapján- Nyugat.hu

Ötödikes voltam. Akkor már Hemingwayt olvastam, meg az Üvöltő szeleket, de mégiscsak tizenegy éves voltam. Gyerek. Irodalom-órán magyar tanárunk Radnótitól olvasott fel az osztálynak. Föl-alá járkált a padsorok között, és a könnyekig megilletődött a felolvasottakon. A költő ebben elmesélte kamaszkori indulatát, amikor szembesítette magát létezése tragédiájával. Egy tiszteletlen, önmagát kereső gyerekembert mutatott be.

Ám az osztályból valakinek épp más téma jutott eszébe, és mikor suttogva körbejárt az „egyéb közlendő”, ránk tört a röhögőgörcs. Az a szokásos, tizenéves nevetési inger, ami olyan, mint a csuklás: alig akar abbamaradni. Éppen akkor, amikor a tanár néni elsírta magát Radnótin. Mi meg felröhögtünk. Szegény tanár nénit – a keresztnevét sem tudtunk, mert X.Y.-né volt a neve – igazán nem mérgelődő természetnek ismertük meg, de ekkor rettenetesen leszidott bennünket. És természetesen közölte velünk, hogy nincs bennünk érzelem, börtönben fogjuk végezni, mert egyéb nem lesz belőlünk felnőttként.

Szerencse, hogy a pedagógusi beteljesítő jóslatok nagy része nem válik valóra, különben elég ijesztő világban élnénk. (Az egykori osztályfőnökünk még egy kalapevésre is rákényszerülne, mert az osztálytársam minden jóslat ellenére elvégezte a főiskolát.) Amúgy is a felnőtt szereti kisajátítani magának a művészetet. Az egy okos embernek való, elérhetetlen világ, amit nyilván a kis buták fel nem foghatnak, mert érzelmileg nullák, ráadásul a kifejezőképességük alatta marad minden valaha tapasztalt nyelvi szintnek. A kezükben telefon, a hajukat felfelé fésülik. Rájuk néz a felnőtt, és rögtön látja rajtuk: hülye gyerekek. Nyilván Horger Antal úr nem így érzett József Attila iránt, amikor az megírta polgárpukkasztó versét, a Tiszta szívvel-t. A bohém Csokonaiban is minden tanár meglátta a költőnagyságot. Radnóti pedig nem írt le olyan sorokat, amikor akarata ellenére textilipari főiskolára kellett járnia, hogy „Az iskola egy marhaság.”

A költészet napja mindig kiélez generációs feszültségeket. Nagyon kevés irodalmár, vagy irodalomszerető ember van, aki túl tud lépni az általános romlás tapasztalatán. Mi jó is származhatna azoktól a fiataloktól, akik a réginél gyengébb világba születnek bele? Hogy a probléma az emberiség történetével egykorú, az keveseknek tűnik fel, mert mindig csak az éppen aktuális enyészet és végközeli jelenségeket vesszük észre. Így válik az egykori hippiből fiatalokat lehülyéző, begyöpösödött öreg, aki nem is kíváncsi, hogy a felzselézett haj alatt mi megy végbe a gyerek fejében.

A költészet napjának előestéjén részt vettem egy beszélgetésen, ahol egyikünk sem volt költő, legfeljebb irodalmár. Az első kérdés az volt, vannak-e még ma lánglelkű költők? Egy kicsit úgy jártam, mint azon a bizonyos magyar órán ötödikes koromban. Most ugyan már nem szokott elfogni a röhögőgörcs, de a figyelmemet tökéletesen elvonta a mellettem ülő G. bácsi mellénye. Én is azonnal Petőfivel és Adyval azonosítottam magamban a lánglelkű jelzőt, aztán előrángattam szokásos vesszőparipámat az olvasó elidegenítéséről, és arról a visszatérésről, ami szükséges lenne, hogy újra élménnyé váljon az irodalom. Utána gondoltam végig, milyen őrült kifejezésünk ez a „lánglelkű költő”. Valójában nincs is más, kizárólag „lánglelkű”. Kell ugyanis valami indulat, tűz, ami elindítja az életet a költészetben. Egy belső égés, ami új világot teremt maga körül. Hogy ez az indulat honnan jön? Az öröm vagy a szomorúság, egy rettenetes trauma táplálja? Az emberek értetlensége, taszító lenézése? A többi költő szárnyalása, ami akarást és dacot kelt a megszólalni vágyóban? Vagy jön, mint a Szentlélek lángja? Ég és nem emészt el? Maga a Szentlélek az, ami inspirál? Annyi biztos, hogy kell hozzá a szív és a lélek indulata.

Aki az irodalom, a költészet végét vizionálja ma, az nem tájékozódik kellően. A költészet napján megmutathatják magukat a költők, és a vers iránti lelkesedésről árulkodik az olvasók sok-sok eredeti ötlete. Egyik verseket osztogat az utcán, másik verset küld egy-egy közösségi oldalon, van, aki kedvenc költője szobránál fényképezkedik, s van, akinek a fülében költő arcképével díszített függő lóg. Ezek nem kirakatünnepségek részeként jelennek meg, nem egy hivatalos akarat kényszerűen letudott megnyilvánulásai. Nem pályázati pénzből, hanem tiszta lelkesedésből született apróságok. Ahogy Babits mondja: „Mindenik embernek a lelkében dal van”. Nem szabad lebecsülni azokat a pici dalokat.

Egy költemény, egy jó próza mi más, mint egyszerű apróság. Néhány szó, néhány gondolat. A nagy, komoly megnyilvánulások mellett igazán semmiség. „Kis rőzse-dalok”. Hol vannak egy esszétől, egy kerek okoskodástól, egy nagy politikai beszédtől, egy megfontolt hozzászólástól? Aztán kiderül, hogy az a kis semmiség, az a néhány szócska a megtisztulás ajándékát adja másoknak. „Bűv-igékké” válik, fontosságban úgy emelkedik a többi komoly szöveg fölé, mint kecsesen vitorlázó madarak. Későbbi korok nagy költői már itt járnak közöttünk. A magyar költészet napja egy különleges és egyedülálló ünnep, ami nem csak a múltat idézheti fel, de ha nyitottak vagyunk, észrevehetjük jelenünkben a lángot, a vers művészetét éltető tüzet.