Lerombolták a sztereotípiákat, hangot adtak a reformátusok véleményének, keresztyén értékeket képviselve szólalnak meg a világban.
Ahol a klérus nem papol – Parókia Portál


Nemrég egy beszélgetés kapcsán eszembe jutott egy régesrégi publicisztika, sok évvel ezelőtt olvastam, nem is egyszer, és minden újraolvasást élveztem. Akkoriban borzolta a kedélyeket, hogy Petőfi állítólagos szibériai maradványait kutatják, s erre született egy kitűnő humorú ötletelés. A cikk a neves író számos más kritikája között jelent meg egy gyűjteményes kötetben. Próbáltam most felidézni, vajon melyik kötetben találom. Nem sikerült rábukkannom. Közben levettem a polcról más szerzők könyveit is, hátha az évek múltával rosszul maradt volna meg emlékezetemben, ki írta tulajdonképpen. Végül ráleltem, de addig rengeteg egyéb tárcába és kritikába belelapoztam. Elolvastam a keresett írást is. Mit is mondjak? Kedves, aranyos volt. Nem több. A kor rengeteg megidézett ismert alakja ma már jobb esetben is történelem, többségüket a fiatalabbak nem ismerik, és így a humor alig hat. És végigolvastam rengeteg száraz, vagy némileg megmosolyogtató írást, kritikát, ami ma már olyannyira elvesztette aktualitását, mint egy több éves Sacher-torta beporosodott műanyag dobozban. A tanulságot nem nélkülöző keresgélés és rádöbbenés közben kénytelen voltam feltenni magamnak a kérdést: mennyi a szavatossága a publicisztikának?


A kérdés azért sem érdektelen, mert adventtal kezdődően immár negyedik éve írjuk társainkkal a Reposzt című közéleti vélemény-blogot, ami nem mellesleg református. Az alapelképzelés a portál megalapításakor az volt, hogy minden nap jelenjen meg egy-egy – reménység szerint – minőségi bejegyzés, amely mindenképpen kapcsolódik az aktuális hírekhez, eseményekhez, vitákhoz. Ezért indul minden egyes írás egy idézettel az internetről. Amikor annak idején értetlenkedtünk, „hát nem jó az, ami nem jelent meg interneten?”, azt a választ kaptuk: „ami nincs fenn az interneten, az nem létezik”. Egy pillanat alatt benne voltunk a posztmodern valóságban.
Ma már a rendszeres hét blogger közül csak négyen írjuk a kezdetek óta. Azóta esett is, fújt is, voltunk betegek, voltunk szerettünk temetésén, álltunk családtagjaink betegágya mellett, küzdöttünk technikai problémákkal, volt örömünk, bánatunk. Nyaraltunk és dolgoztunk, ünnepek lelkészi mindennapjait éltük át. De nem múlt el nap Reposzt nélkül. 2011. november 28. óta töretlen kitartással írtunk – nem mellesleg Isten nagyobb dicsőségére.
Nálunk családi ügy a Reposzt – és nem csak azért, mert férjemmel együtt alapító-szerzők vagyunk. Gyermekeim rendszeresen megkérdezik: na, miről írtál? Ha pedig nem találok megfelelő témát, ajánlanak. A témakeresés nem egy egyszerű dolog, és nem azért, mert nem lenne elég történés a világban. Négyszer ötvenkét hét alatt az ember megszokja az óvatosságot. Megtanulja, mire hogyan reagálnak az olvasók, mi az, amit hálásan fogadnak, s mi az, ami miatt azonnal nekiesnek, támadják esetleg olyanok is, akikkel egy nyilvános vitában nem szívesen áll ki. Meg kellett tanulnunk időközben, kik a trollok, és miként bánjunk velük. („Ne etesd a trollt”” – egy időben ez volt az egyedüli megoldás.) Voltak nagy sikereink, de talán az igazi siker a hűséges olvasók tábora, akik időről időre megszólalnak.
Mi az, amit az olvasóink kapnak ezen az oldalon? Sajátos, református szemléletet egy hihetetlenül gazdag témakínálatban. A „református” jelző itt nem egy üres címke: ha az egyházhoz látszólag nincs köze mindannak, amiről írunk, mindannyian hitvallásos reformátusok vagyunk. Ez a Reposzt garancia-jegye, ami a vicc, és a könnyű témák mögött ugyanúgy ott áll, mint a fajsúlyos kérdések és sorsdöntő viták esetében.
Számtalanszor feltettem magamnak ugyanakkor a kérdést: mit kaptam én a Reposzttól? Egyrészt írásbeli rutint. Néha bánom, hogy ez a zsurnalizmus irányába hajt, ám járulékosan mégiscsak ott van a biztos értékítéletbeli jártasság. Így én magam is pontosan megmondom már a megírás pillanatában, boldogan dőlhetek-e hátra, mert jól sikerült az aznapi poszt, vagy éppen ajakbiggyesztve jegyzem meg: „sikerült alulmúlnom önmagam”. Merthogy ilyen is van, négyszer ötvenkét bejegyzés között. Büszkeséggel pedig az tölt el, amikor látom azt, hogy egy poszt, a maga rövid szavatossági idejével is túlmutat önmagán. Amikor már nem én, a gyarló ember szólok egy szövegből. Hálás vagyok a rendszerességért is. Egy időben kijelentettem, a Reposzt már része a biológiai órámnak, ami annyiban igaz, hogy a hétvége a felkészülés jegyében telik. Mi érdekes, miről írjak, mi foglalkoztat, mi foglalkoztatja esetleg az olvasókat. Ugyanakkor rákényszerülök arra, hogy ne hagyjam magamba veszni a mondanivalót. Aki ritkán szólal meg, pedig lenne miről írnia, az tudja, milyen gyötrő lehet az is, amikor az ember hurcolja magával a mondanivalót, de mindig enged a kísértésnek, s más, fontosabb dolgokat vesz előbbre. Aztán egy napon be kell látnia, hogy tökéletesen elvesztette aktualitását a magával hurcolt anyag és a köré épült gondolatok, esetleg elvesztette érdeklődését. A heti rendszeresség ilyen módon rákényszeríti a bloggert, hogy nekiüljön, megírja, akárcsak röviden, vázlatosan is azt, ami éppen számára érdekes és fontos.
Mit adott ezen kívül a Reposzt? Értő olvasókat. Köszönet azoknak, akik belelapoznak ebbe a virtuális újságba! Köszönet azoknak, akik elmondják véleményüket! És végül köszönet azoknak, akik olvasóinkként váltak szellemi társainkká és barátainkká! Még sok ilyen ötvenkétszer hét napot!

Hozzászólások