Ki vagyok? Mi vagyok? Hol vagyok? Ulrich Tukur ebben a krimiremekműben különböző valóságmezőkben üldözi a gyilkost
Az ARD vasárnapi krimije: Az új „Tetthely” Ulrich Tukurral gyorsellenőrzésben – Spiegel.de

A mindennapi krimi nélkül ugyancsak nagy forradalom törne ki a középgeneráció és idősebb korosztály körében. Van, aki nem tud lefeküdni egy zaftos kis gyilkosság nélkül. Jámbor állampolgárok ülnek minden este a tévé kék fényében, és várják a következő gyilkosságot. Hogy miképpen lehet ebben a témában még újat kitalálni? A német Tetthely sorozat karácsonyra olyan résszel állt a nézők elé, ami túlmutat az egyszerű, közhelyes krimik világán.

A Tatort, azaz Tetthely Németországban nemzeti ügynek számít 1970-es indításától kezdve. Vasárnapról vasárnapra újabb film vár a kíváncsi németekre. A koncepció igencsak ügyes: a filmeket a német közszolgálati tévé, az ARD regionális stúdiói készítik, sőt, az osztrákok és svájciak is bekapcsolódtak a filmsorozat gyártásába. A különböző stúdiók más-más hangulatú és súlypontú filmeket készítenek, az állandóságot a nyomozók jelentik, akik személyiségükkel is meghatározzák a filmek atmoszféráját. A skandináv típusú jéghideg kegyetlenségtől, a nyers utcai brutalitáson, a szegénységen és a kirekesztettek világán át, eljutunk a délibb tartományok meleg színű, humoros, történeteikig.  A nyomasztótól a viccesig, a túlszínezett és steril, tipikusan német Fekete-erdei klinika típusú filmeken át, rendkívül változatos a legújabb Tetthelyek világa. Az első képsorok általában már árulkodnak, mire is számíthatunk, a film színezése a jeges kéktől, a mocskos sötéten át az aranyba burkoltig előre jelzi a légkört.
A Spiegel magazin kultúra-rovatában külön megemlékeznek minden újabb filmről, amiről a friss kritika online szinte azonnal a film után olvasható. Számomra ugyan nem számít kultúrának a Tatort, de az a rész, amit karácsonykor megnéztem, igenis felvillant valamit a kortárs kultúráról.
A Murot felügyelőt alakító Ulrich Tukur egyik pillanatban még felügyelő, a másikban gyanúsítottá válik egy gyilkossági ügyben. Buta rendőrök fikáznak vele, bús humorral átszőtt jelentek sorában bepillantunk a forgatások hétköznapjaiba. Megjelennek más stúdiók nyomozói, a lipcsei és a frankfurti felügyelőt alakító színészek. Színészek, rendezők, a stáb, mind gúny tárgyává válnak. Tukur pedig maga is nyomozni kezd, mi történt azon az estén, amikor állítólag megölt egy embert. Egyre jobban szorul körülötte a hurok, és közben valaki, illetve valakik fenyegetik, megverik, pénzt követelnek rajta, amit aztán meg is talál a szekrényében. De mi történik? Megbolondult volna? Furcsa, szívdobogáshoz hasonló zene erősíti a szétbomlott elme állapotát. Mi történt? Egyszerűen elmebaj? De akkor ki veri őt véresre disznóálarcban? Ráadásul azonnal hígul körülötte a levegő, ki akarják írni őt a sorozatból, kiderül, hogy túlságosan is jó a szerződése. Valaki ily módon próbálná megfojtani, tönkretenni? Az utolsó csavar aztán megoldani látszik a rejtélyt, bár szinte minden elvarratlan szálként lóg utána a levegőben. (És most elnézést, de muszáj spoilereznem, úgyhogy ha valaki nagy Tetthely-rajongó, most itt azonnal hagyja abba az olvasást. Gondolom egyszer a magyar tévében is láthatja a sorozat aktuális darabját.) A gyilkos Murot felügyelő volt. A virtuális, kitalált alak. Akivel kicsit keserűen, kicsit megbántottan elbeszélget az őt alakító Tukur.
Naná, hogy megnéztem a Spiegel mit ír a filmről. 10-ből tíz pontra értékelte a kritika. Sokatmondó volt a jellemzés: köldöknézés. Valóban rendkívül pikáns, érdekes dolgokat árult el a film magáról a filmkészítésről, vagy a filmes világról. A krimibe beleunt színésznő telefonbeszélgetése a menedzserével abszolút telitalálat volt: „Nincs egy jó kis náci film? Te, a Tukur bezzeg egyik nácit játszhatja a másik után, és csak úgy utánadobálják a díjakat. Mi van a Riefenstahl-szereppel? Dehogy vagyok öreg hozzá, már elhagyta a százat!”
Maradjunk azonban a különös cselekménynél. Az „én” megtöbbszöröződése, de főként a virtuális „én” különválása tipikusan posztmodern téma. „Ki vagyok én”? A kérdés a posztmodern paradigma szerint gyakorlatilag megválaszolhatatlan, nyilván nem véletlen, hogy sokan a „skizofréniát” egy átvitt értelemben a posztmodern egyik jellemzőjének tartják. Ha a paradigma szerint nincs biztos identitás, csak alkalmilag értelmezhető csoporthovatartozások, akkor hogyan beszélhetek önmagamról, mint egy jól körülírható, körülhatárolható emberi lényről? Ki vagyok én? – teszi fel a kérdést a sorozat karácsonyi darabja, aminek előzménye egy német popszám, Hier Bin Ich címmel. „Két kezem van, két karom van, sok vagyok, egyedül vagyok, szabad vagyok, és meg vagyok kötözve, nem felejthetem el a jelszót.” (A film főszereplője állítólag maga is előadja ezt a dalt. Tukur nemcsak kitűnően alakította a náci katonákat, de nagyszerűen interpretálja a háború előtti német könnyűzene melódiáit.)
Az utóbbi időben a virtuális „én” mint különállóan cselekvő személyiség témája gyakorlatilag filmes közhellyé vált. A jelenség amúgy is foglalkoztatta azt a közeget, amelyben a mindennapi élet részévé vált a virtuális valóság. A „Stanley Parable” nevű videojáték ezt a tételt viszi a végletekig. A Southpark című olykor rendkívül találó, bár gyomorforgató rajzfilmsorozat egyik része arról szól, hogy a gyermek-főhősök tökéletesen belefolynak egy virtuális világba, s mikor már a teljes torzulással fenyeget, a deus ex machinát a videojáték ügyfélszolgálata hozza, aki végre megkapja az egyszerű kérdésére a választ (Elégedett ön a szolgáltatásunkkal? Igen.).
Mióta a téma, miszerint egy virtuális én a valós életet megváltoztathatja, a sorozatok és szitkomokba bekerült, gyakorlatilag megpecsételődött a sorsa. Közhellyé vált, egyre többen élnek és visszaélnek a fordulattal. Ráadásul a Tetthely témafeldolgozása éppen a végső csattanónál ellaposodik, tökéletesen sután és félszegen fejeződik be, és számos kérdésben becsapva érezzük magunkat.
A posztmodern egyik különleges témáját a tömeggyártás, a krimi megöli. És úgy látom, lassanként ennek az egész kultúrának befellegzett, ott a piacosodott filmgyártás tetthelyén. Futhat utána eztán az 1970 óta fáradhatatlanul futó láb a jól ismert intróból, amit talál, már nem ugyanaz, mint egykor volt.