Az elbeszélő-főhős foglalkozása szerint útépítő mérnök, „civilben” istenhívő, az egyház ügyeiben járatos gyülekezeti tag, elmélyülten gondolkodó, a világ és az egyház ellentmondásaival viaskodó erkölcsi ember. Ebben a minőségében figyeli maga körül az eseményeket, a regény pedig ezáltal a vidéki Magyarország – a jelenig kinyújtózó – közelmúltjának széles szociális térképét is megrajzolja.
Molnár János Most és mindörökké – Napkút. hu

Jelenkori konzervatív irodalmunk előszeretettel próbálja pillanatnyi létünk minden apróságát rögzíteni. Mint akit üldöz önnön lelkiismerete, hogy felelősséggel tartozik a jelenért, de talán még inkább a jövőért, s így teljes igyekezete azon van, hogy minden reflexiót, minden képet ábrázoljon, megörökítsen, listázzon és kommentáljon. Így jutunk el Jámborné Balog Tünde festői, és nagy nyelvi erővel megírt történetein, vagy Sarusi Mihály villanás-vázlatain, Dobozi Eszter Sánta Katájának mély reflexióin át Molnár János férfiasan józan elbeszéléseiig.

A Nagyszalontán született író, református lelkész, a Debreceni Teológia docense az örök lázadó szemszögéből írja regényeit. Tavaly jelent meg Most és mindörökké című legújabb kötete, amely egy fiktív történetet mesél el két év kálváriájáról, egy mérnökről, aki közúti balesetet okoz, amibe áldozata belehal. Sejthető, és lassanként kiderül a bíróság számára is: az elhunyt nénin lehetett volna segíteni, ha megfelelő módon ellátják, kezelik. Ám a vizsgálat és a megaláztatás, a bűn árnyéka rávetül a főhős életére, s bár anyagi okokból nem vállalhatja ügyének valós tisztázását, a bűn stigmája ott ég homlokán. A regény naplóformában meséli el e két év ügyes-bajos dolgait, a hivatali problémáktól, az álmatlanul töltött éjjeleken át a családi élet minden öröméig és bánatáig, s a naplóírók pedantériája, valamint örökös sopánkodása az elmulasztott rögzítések miatt, a lábjegyzetek kényszeres kiegészítései mind a hitelesség igényével lépnek fel. Az elbeszélő már-már kínzó késztetéssel dokumentál és magyaráz, elmaradt részleteket lábjegyzetelve közöl. Természetesen a szerkesztettségnek (vagy inkább szerkesztetlenségnek) ez a módja számos stilisztikai és esztétikai kételyt felvet, ezekre most nem térhetünk ki. Annyi bizonyos, hogy akár Molnár János, akár a bevezetőben említett többi írónk megragad egy óriási mennyiségű képet és jelenséget, a maga középosztálybeli értelmiségi szemszögéből reflektál környezetére, s ez a széleskörű, bár nem teljes (sőt olykor egyszemszögből készített) feltérképezés száz, vagy akár húsz év múlva kifejezetten a meglepetés erejével hat majd, mint ahogy ma is nagy élvezettel olvassuk az esztétikailag olykor teljesen minősíthetetlen régi naplókat, feljegyzéseket.
Molnár János ugyanakkor ízig-vérig önéletrajzi közlő, ez korábbi regényeiből is kitűnt. Olykor fel is merült az olvasás során a kérdés, nem lett volna vajon szerencsésebb, vagy hitelesebb nem elrejtőzködni egy fiktív főhős mögé, mert a rejtőzködés csak félig-meddig sikerült. A tolnai születésű főhős erdélyi szókincse már-már megmosolyogtató. A Most és mindörökké folyamának szerves része a rengeteg emberi sorstörténet, anekdoták, útközben hallott történetek tömkelege. Ezen történetek egy részének szereplői nagy hasonlóságot mutatnak a valósággal, magyarán szólva könnyen beazonosíthatók. Ez olykor csiklandóan érdekes, de nyilván szintén felvet számos aggályt. Hol a határ pletyka és krónikási kötelezettség, illetve az indiszkréció és a kortárs közlőigénye között?
Amiért érdekessé válik a dolog, az az egyházunk érintettsége. A regény főhőse gyakorló református, aki egy pietista családból lett rendszeres templombajáró ember. Történetei olykor már a személyes élmények szintjén mozognak, „prédikálni meghívtak…” kezdi egyik álmának leírását. Olykor nem túl hízelgő a kép, amelyet fest az egyházról, jóllehet számos elem ebben a bemutatásban jóval inkább erdélyi élményekből származik. A főhős kikérte az állambiztonsági iratok közül saját dossziéját, amelyből megtudta, hogy az egyházi tevékenységéről a lelkésze jelentett „Páva” fedőnéven. A Ravaszról szóló anekdota viszont nyilvánvalóan „idevalósi”, nevezetesen, hogy Ravasz teológus fordítója (akit a könyv részletesen leír, így rögtön leleplezhető) a fordítást először az ÁÉH-nak mutatta be, és csak utána Ravasznak. Saját lelkésznőjéről, annak férjéről, majd a lelkésznő halála után a fiatalabb utódról már-már a családiasság szintjén tudunk meg egyet-mást. Mindemellett kimondottan érdekes az, ahogy a főhős rendszeresen beszámol a vasárnapi istentiszteletekről. Ám támaszt nem talál, nem is keres egyházában, jóllehet élete súlyos mélypontra jut. És azonnal hozzátehetjük, reális képet ad arról az „átlagemberről” (ha ugyan létezik ilyen), aki jóindulatú, igyekvő, önmagából azonban kevéssé lát ki, s ezért hibát is mindig csak önmagán kívül lát meg. Amikor élete a szakadék szélén táncol, egzisztenciális kérdéseit még mindig valahol a felszínen kaparássza. Már rég ásni kellene, de ő még mindig csak bicskával rója a jeleket a porba. Amiket aztán kíméletlenül szétfúj a szél…
Főhősünk nagyszerű férj, aki szerelemmel óvja feleségét, példás apa, miként kerül hát lányának házassága olyan pontra, hogy rég külső beavatkozást igényelne, mert a vő brutálisan bántja a családot? Miféle közöny menti fel a nagyszülőket, akik hónapok számra nem láthatják az unokákat? És mégis, tudjuk, értjük: nem egyedi történetek ezek. A mai Magyarország jelenik itt meg ezekben a felvillantott gócjelenségekben. Mivel pedig a naplóírás legfőbb intenciója az öntisztázás, illetve az önsajnálat, megtaláljuk a szokásos közhelyeket is, mint az értelmiség helyzete, a kevés fizetés (mihez képest?). „Az értelmiség elégedjen meg a maradékkal, a pokollal”, mondja főhősünk, megkeseredve, hogy a mesterembernek jobban megy. És persze elege van az államból, ami egyre csak büntet, a büntetés pedig pénzre fordítható, s így elmarad a lakásfelújítás, a fiatalok támogatása, s a mellékes örömök.
Ilyenformán nehezen is jutunk el a bűn és bűnhődés kérdéskörének kibontásáig. A „bethánista” szülők elültették már a gyermek főhősben a bűnre vonatkozó érdeklődést, ám ennek egyetlen aspektusát vizsgálja a vulgárértelmezés szerint: miért büntet Isten? Ha végtelenül leegyszerűsítjük a képletet, különösen érdekessé válik ez a jól ismert kérdéssor: elütök valakit, aki meghalt. Miért büntetett Isten, hogy a kocsim elé küldte azt az öreg nénit? Miért nem mentette meg, hogy ne haljon meg? Miért kell bíróság előtt felelnem érte, és miért kell örökké elviselnem annak terhét, hogy „gyilkosnak” nyilvánítottak hivatalosan? Végül, az ügy lezárultával a pillanatnyi fellélegzés után érkezik a keserű felismerés: hogy mindörökké stigmatizált leszek. És ilyenkor ki a hibás? „Meddig tart ez az ügy? Uram Isten, miért kínzol vele? „Mert tiéd az ország és a hatalom, most és mindörökké?”… Mit vétettem, hogy így büntetsz?”
A regény vulgárteológiája egy távollévő és irgalmatlan Istent ábrázol, ez a szemlélet képtelen eljutni a kegyelem erejéig, Krisztus megváltó munkájáról nem is beszélve. Szomorú és lehangoló, ám valójában nagyon is jelenvaló emberi gondolatmenetet tükröz mindez. Érthető hát, hogy ebben nem működik a kommunikáció Isten és ember között, s a főhős csupán szónoki kérdésekben szólítja meg Istent, a válasz lehetőségére nem készül fel. Így jut el végül a cinizmusig: „Tele vagyok hálával: köszönöm, hogy nem aláztál meg, Uram, köszönöm!”
Molnár János legújabb regényének borítóján egy autó megy az éjszakában. Egy asszonyarcú madár száll, vagy zuhan a vörösen izzó nap felett. Szívszorítóan reménytelen kép egy regény képi üzenetén, amely nem is annyira reménytelenségről, sokkal inkább elégedetlenségről és bizonytalanságról szól, mintegy bizonyságául annak az egzisztenciális- és világértelmezési válságnak, amely már a kérdések helyes feltevésénél elakadt és csődöt mondott.

Hozzászólások