Nemes Nagy Ágnessel együtt vallhatjuk, hogy „hiteles élet nélkül hiteles művészet sem lehetséges”.
Arday Géza: Gyermektelen írók a diktatúra idején

„Erkölcs és rémület között, vagy erkölcstelen rémületben, mesterségem, mégis te vagy…” vallja Nemes Nagy Ágnes Mesterségemhez című ars poeticájában. Előző hétfőn néhány reflexiót megosztottam olvasóimmal Arday Géza: Gyermektelen írók a diktatúra idején című könyve kapcsán, most folytatom, ugyanakkor az előző heti címben rejtett két fogalom megfordult. Erkölcs és rémület között helyett Rémület és erkölcs áll mottóul, mintegy jelezve, hogy a tárgyalt írógeneráció, nagyjából az Újholdasoknak nevezett kör tagjai között megfordult a hangsúly, és az erkölcsi alapállás helyett a félelem vált alapélménnyé.

Szabó Magda volt az egyetlen, aki megteremtette a gyermektelenség hősiességének mítoszát. Nem vállalt gyermeket, nehogy sebezhetővé váljon a hatalom előtt. „A gyerek révén meg lehetett volna bennünket fogni és rákényszeríteni olyasvalamire, amit nem tehettünk (…) a gyerek miatt rákényszerítenek arra, hogy hazudjak. Azt nem! Az írónak tilos a hazugság. Nagy ár volt. Elmondhatatlanul nagy ár” – idézi többször is a tanulmánykötet Szabó Magda szavait. A kijelentés számtalan nyugtalanító kérdést vet fel. A gyermektelen írók nem hazudtak műveikben, a gyermekesek talán? Kevésbé volt „hiteles élet” és főként hiteles irodalom azoké, akiknek volt gyerekük, mint Örkény, Nagy László vagy a szerző által sokat támadott Illyés Gyula? Mit mondjunk akkor Varga Domokosról, a hét kutyafülű édesapjáról? Hogy ő hétszeresen volt hiteltelen? Vagy, hogy hiteltelenek voltak börtönévei? Nem inkább igaz az, hogy egyformán kellett olykor hallgatni és félszavakkal szólni, függetlenül attól, hogy volt-e az írónak gyermeke, családja, vagy sem?
Óhatatlanul felmerül emellett a kérdés, vajon fölé lehet-e emelni a művészi kiteljesedés igényét a gyermekvállalásnak? Természetesen lehet, emberileg nézve joga van hozzá, mint ahogy joga van bármilyen életmódot, karriert fölé helyezhet élete más lehetőségeinek. Szabó Magda esetében ez annyiból érdekes, hogy egy időben a református egyház ünnepelt reprezentánsa volt. Amikor ezt egyszer szóvá tettem, azonnal megkaptam, hogy fészekbe rondítok. Ám úgy vélem, egy dolgot érdemes nem elhallgatni (ha már szeretnénk hitelesen élni és hitelesen szólni, amúgy reformátusként): Hitünk, és meggyőződésünk szerint – ezzel kívülállók természetesen nem feltétlenül kell egyetértsenek velünk -, az élet, a gyermekben kapott új élet soha nem hasonlítható össze a munkával, legyen az bármilyen magas szintű művészi alkotás. Az, aki az irodalmat minden elé helyezi, gyakorlatilag minden fölé is helyezné, így válik az emberi „csinálmány”, a mű, a művészet - bálvánnyá.
Szabó Magda önéletrajzi ihletésű könyveiből tudjuk, hogy éppen akkor volt gyermek, mégpedig rendkívül intelligens, nyugtalanító gondolkodású gyermek – amikor a hagyományos kálvinizmus, mind pedig az ébredési mozgalom pietizmusa rendkívül erős türelmetlenséggel és szigorral képviseltette magát. E szigor és türelmetlenség pedig nem volt nyitott arra, hogy egy kényelmetlen kérdésekkel előálló gyermeknek megfeleljen. Ezért Szabó Magda soha nem kapott igazi válaszokat arra, mi nyugtalanította: az áldozat, a helyettesáldozat és a megváltás kérdéseire. Erősen antropomorfizáló elképzelései különálló Isten-képet és Krisztus-történetet rejtenek. Talán, ha valaki vette volna annak idején a fáradságot és beavatja a feltámadás ismeretének intellektuális mélységeibe is, ez a rendkívül fogékony kislány nem reked meg egy képeskönyv-tudás szintjén Istenről, a Szentháromságról és a megváltásról.
A Mózes egy, huszonkettő című regénye a legjobb példa arra az értékszemléletre, ami a gyermektelen irodalom témakörébe tartozik. A regény (aminek címadása insider-tudást sejtet, miközben valójában egy hibás locus, hiszen 1Mózes 22, Ábrahám és Izsák története a kiindulópontja). A regény alapmotívuma a gyermek feláldozása: a szülők nemzedéke feláldozza gyermekeit önmaga kiteljesítésére. A Mózes egy, huszonkettő fiatal főhősnője végül dönt: mindent megtagadna, hogy a saját életét élhesse. Így fogalmazza át az ószövetségi szöveget: „És Izsák kivevé az ő atyjának a kezéből a kötelet, és azt mondá: Csak magadat áldozhatod meg, atyám, ha a Jehovát engesztelni kívánod, mert én nem halok meg a te Istenedért. Én a magam Istenéért halok meg egyszer, és hagyj engem, amíg megyek, hogy megkeresném. És elindula Izsák az úton egyedül, és Ábrahám ott marada magára az oltár előtt, és sírt.” A rendkívül katartikus végkifejlet végeredményben etikai imperatívusszá emeli az önszeretetet. Persze, lehet ezt mind körbemagyarázni: hogy a főhősnő a múltat akarja lezárni, a jövő mellett dönt. De milyen jövő mellett?, kérdezzük, most már így évek távlatából. Milyen jövő, milyen generáció az, amelyeik nem vállalja az életet, csak a sajátot? – Ráadásul a döntésben a főhősnő nemcsak felvállalja ezt az önmagára épített világot, ami gyakorlatilag a mű üzenete szerint az egyedül lehetséges és felemelő, de valójában szintén egy látszatélet és a szeretetlenség közé kerül, tehát gyakorlatilag éppoly boldogtalanná teszi magát, mint az általa lenézett előző nemzedékek.
Szabó Magda üzenete úgy köszöntött be a Kádár-korba, hogy hiába nem volt kegyeltje a rendszernek, valójában az ilyen jellegű életfelfogással megteremtette azt a világot, amelyet mi Kádár-rendszernek nevezünk. Egy társadalom, amely elfeledkezett az áldozatvállalásról. Amely már kisebb értéknek tartotta az életet – a teremtésben kapott ajándékot és áldást -, a komfortnál, az olcsó békességnél.
Mi, akiket ilyen etikai alapról indítottak, először meg kellett küzdjünk a Szabó Magdák, Nemes Nagy Ágnesek örökségével, amely elfeledkezett esetleges politikai indítékokról, viszont minőségi kérdéssé emelte a gyermekeket, a házasszonyságot, a „gyes”-t. Ha ma a kortárs magyar irodalom nő-íróit tekintjük, megállapíthatjuk, hogy többségünknek van gyereke. Ez a tény – feltételezem – mindannyiunk számára létünk egyik fontos ismérve, óriási érzelmi, tapasztalatbeli gazdagodás. De ha pusztán az irodalom felől közelítjük a kérdést, egy dolog bizonyos és ma már tény: az irodalmi alkotás – sok-sok jó alkotás – saját gyerek mellett is elkészülhet. Ezt - bármennyire is nevetségesnek tűnik -, nem árt hangsúlyozni, vagy evidenciaként kezelni.  
Valójában a gyermekvállalás, illetve a másik oldalon a tudatos döntés a gyermektelenség mellett soha nem esztétikai kérdés. Semmilyen szinten nem szabadna esztétikai értélítéletek megalkotásához hivatkozási alappá tenni. Nem befolyásolja a művész produktumának minőségét.
A másik fontos tanulság, hogy a gyermekek tudatos felvállalása, illetve tudatos nem-vállalása etikai kategóriaként igenis mérlegelésre kerülhet. Nem vállalok gyereket, hogy igazat írhassak – mondja az író. A nagy kérdés: mi a nagyobb, az élet vagy az igazság és a mű? Saját szemszögemből azt mondom: az igazi érték az a csodálatos univerzum, az egyes ember, aki megszületik, és akinek születésében, felcseperedésében, önállóvá válásában részes lehetek, figyelemmel kísérhetem. Ezért meggyőződéssel mondom: minden egyes betűt tűzre dobnék, ha választanom kellene, hogy írás vagy gyerek. Fej vagy írás? Mi már azt is tudjuk, hogy a rendszer által megnyomorított édesapák, édesanyák gyerekei is jobban jártak, mint a meg nem születettek. A besúgok, vagy szimplán megalkuvók gyermekei nem mind lelki degeneráltak, sőt akad köztük művész, jó ember, családos. Kinek volt mégis igaza?
Ha elfogadunk egy olyan etikai alapállást, hogy a diktatúra ellenében nem vállaljuk fel az életet (akár művészi törekvések céljából), olyan további gondolatmenetet indítunk el, ami gyakorlatilag az alapállás teljes kudarcát mutatja meg. Mi is lenne nagyobb meghunyászkodás, mint félelemből nem vállalni a jövőt? Nem vállalja a gondolkodó, mert nincs bizodalma Isteneben, a jövőben és a létben? Mi ez, ha nem a polgári kultúra, sőt ad absurdum a keresztyén alapokon álló kultúra csődje?!