A dödölle a magyar konyha egyik tájjellegű, laktatónak tartott étele. Régen a szegények eledeleként tartották számon, mert mindennapos volt a fogyasztása.
Dödölle - Wikipédia

Egy díszvacsorán egy kedves lengyel hölgynek angolul próbáltuk elmagyarázni, hogy épp mit is eszik. „Dödölle”. Régi ételek nevei ma már sokszor szinte csak gyermekdalokból csengenek vissza azoknak, akik még emlékezhetnek rájuk. Sok gyerek talán már nem is tanulja anyukájától az egykori mondókákat, dúdolókat. „Éliás, Tóbiás, egy tál dödölle…” Valaki az asztalnál fel is idézte rögtön a dalocskát. Talán észre sem vesszük, de kultúrkincs az a fehér kis galuska, amit a tányérunkon találunk.

Legutóbbi döbbenetem valójában nem a „dödöllének” szólt, hanem a „puliszkának”. Kisfiamék az egészséges táplálkozásról tanultak, és házifeladatként le kellett írniuk egy heti étrendet, amit később órán megbeszéltek. A feladat egyik legnagyobb nehézsége az volt, hogy naponta ötszöri kiadós étkezést kellett kitalálni, s meg is állapítottuk végül, hogy ha valaki végigenné kisfiam ötleteit, egy havi kosztpénzt elköltene, de jó pár kilót fel is szedne. A kis séf a csütörtöki ebédre hús mellé puliszkát ajánlott. Másnap délután közölte: tanárnénije nem tudja, mi a puliszka. No most, aki egészséges étkezéssel foglalkozik, előbb-utóbb rátalál a kukoricalisztből vagy darából vízzel, sóval pár perc alatt elkészíthető ételre, mert finom, egészséges, szigorúan gluténmentes, tehát lisztérzékenyek is fogyasztják. Amellett régi falusi kultúránkhoz úgy hozzátartozott, mint ma a zsemle, vagy a hasábburgonya. De ha máshonnan nem ismernénk, hát Erős János is azt főz éppen a mesében, amikor egy ágyúgolyóbis eltalálja a puliszkafőző edényét, s ettől úgy megdühödik, hogy egy szempillantás alatt ízzé-porrá zúzza az ellenséges király hadseregét.
A dödölle sokkal inkább tájjellegű, mint a puliszka. Én magam vasi nagymamámnál találkoztam az étellel, ő készített dödöllét, mint ahogy tőle lestem meg azt is, hogyan készül a házi rétes, és a vajbab-főzelék. A dödölle receptje úgy hangzik, mint a legtöbb nagymamától tanult étel: „kislányom, úgy ránézésre...” Mert nem mérlegen lemért adagokkal dolgoztak a háziasszonyok, hanem érzésre, tapasztalatra. És persze minden háznál egy kicsit másképp készítették és készítik mind a mai napig, de mindenki meg van győződve arról, hogy az övé az igazi. A dödölle lényege az összetört főtt krumpli és a liszt szerencsés találkozása, ami, ha megfelelő módon áll össze ügyes kis masszává, akkor formázható, vagy egyszerűen kanállal kiszaggatható. A masszát forró zsírban, vagy másféle zsiradékban megforgatjuk. Ettől megőrzi formáját, itt-ott ropógosra sül. Van, aki tejföllel, pirított hagymával eszi, de egyszerűbb változata kitűnően illik zaftos húsételekhez.
Ez a szegényemberek étele ma már Vas megyében mindenütt bekerült az éttermek kínálatába. Felismerték, hogy bármennyire is egyszerű: kulináris különlegesség, és egyedi helyi kínálnivaló. A legtöbb idegen felfigyel rá. Persze, ahol a krumpli főszerepet játszik, itt-is, ott is találkozunk különböző változataival. A magyar-sváb konyhában épp úgy fellelhetjük rokonait, mint a dél-német területek gasztronómiájában, s ki tudja mennyi felé felismerték még, hogy két egyszerű keményítő találkozása mily ügyes kis különlegességé tud válni a tapasztalt háziasszony konyhájában.
Nekem a dödölle sok mindent jelent. Egy egykor kicsit érthetetlenül megtanult ovis versikét. Nagymamám hosszú falusi udvarát, a tyúkkáricsálást, a több méteres hortenziabokrokat, amiken a kék és rózsaszín virágok óriási pamacsokban a természet boldog nagyvonalúságát hirdették. A gyomor öröme eszembe sem jut.  Mint ahogy a dödölle ma büszkeség és lokálpatriotizmus, kedves barátok, akikkel különleges alkalmakkor együtt étkezünk. A dödölle, ez a szegények étele, ma már ünnep és kötődés. Egyszóval kultúra és identitás.