...amikor Isten igéje felragyog az embernek, az olyan, mint amikor a napkelte besugározza a földet; ám ebből csekélyke hasznunk származik, amíg szemet nem ad, vagy szemünket meg nem nyitja ő maga...
Institutio 2.2.21.

Karl Barth, a 20. század egyik – ha nem „A” - legnagyobb teológusa harminc évesen a prédikáció gyakorlati problémáit kutatva nekiállt elolvasni Pál apostol Római levelét. Mégpedig úgy, mint ahogy nagy elei tették, így Augustinus, Luther, és Kálvin, saját olvasatban, mintegy felfedezve egy új szöveget. A döbbenet elementáris erővel érte el, és így kiáltott fel egy levelében: „A Római levélben a 3,20kk sziklatömbjével bajlódom. Mi minden rejlik benne! … Pál – micsoda ember lehetett és micsoda emberek voltak azok, akiknek ezt a tömör dolgot így, néhány bonyolult morzsában odavetette, és mégis volt számukra jelentése! … Bárcsak korábban is odafordultunk volna a Bibliához, hogy most szilárd alap lenne a lábunk alatt!” („Hätten wir doch früher uns zur Bibel bekehrt, damit wir jetzt festen Grund unter den Füßen hätten!”)

Nemrég arról beszélgettünk egy csoportban, hogy nekünk, reformátusoknak a kijelentés, azaz a Szentírás, és benne a testté lett Ige az alap. Ez egy zsinórmérték, mindent ehhez kell mérnünk, viszonyítanunk. Ezt úgy mindenki elfogadja, mint alaptételt. Amikor azonban kiderült, hogy mindez vonatkozik olyan  egzisztenciális kérdéseinkre, mint hogy miképpen viszonyuljunk élethez, halálhoz, feltámadáshoz, vagy mennyire fenntartással és örök mérlegelési kényszerrel kell viszonyulnunk ideológiákhoz, filozófiákhoz, más tanításokhoz: szóval, itt kiderült, hogy az elfogadás korántsem egyértelmű. Általánosságba: igen, igen, bla-bla… a valóságban kegyetlen indulatok feszülnek meg. Zenész barátnőm egészen belevörösödött, és felháborodva tiltakozott mindenfajta dogma és tan ellen. Ugyan ki is akarja előírni, ki akarja megmondani, mi az igazság? Hiába érveltem, hogy éppen az a a szép, hogy ott van a Szentírásban az, amit Isten akart közölni velünk, és késznek kell lenni befogadni, helyesen érteni. A nehézség persze épp itt van, hogy hit nélkül nem megy. „...amikor Isten igéje felragyog az embernek, az olyan, mint amikor a napkelte besugározza a földet; ám ebből csekélyke hasznunk származik, amíg szemet nem ad, vagy szemünket meg nem nyitja ő maga...” (Institutio 2.2.21.) mondja Kálvin mintegy szinte elérzékenyülve. A döbbenet, amikor a szem és az értelem megnyílik az igére, akkor következik be, amikor Ő akarja. És akkor felkiált, mint Barth: „Hätten wir doch früher uns zur Bibel bekehrt, damit wir jetzt festen Grund unter den Füßen hätten!” Mint Luther a maga toronyszobájában, gyötrődve és kapaszkodva a Római levélbe, míg egyszerre csak mintha megnyílt volna számára a paradicsom kapuja. Kálvin pedig ezt írta „hirtelen megtéréséről (Subita conversio)”: „E pontnál pedig mint egy fényözön áradt rám, s átláttam, hogy a tévedések minő szemétdombján fetrengtem, s mennyi mocsok, folt éktelenített el. Megismertem a nyomorúságot, melybe estem.”
Az indulat barátnőm részéről először megijesztett, majd ahogy jobban belelovalta magát, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy itt nem a dogmák helyességéről, meg valami pluralizmus védelméről van szó. Az indulat egyáltalán nem a Bibliának szól, amit ő viszonylag keveset forgat, és nem is az egyház tanításának, amit legfeljebb gyermekkori kátéélményekből ismer. Az indulata saját, békétlen életének szól, és ebben a békétlen életben az Isten-hiány érzésének. Azért dühöng, mert felismerhetetlen káosz veszi körül, amiben az egyház csak egy a sok zavaró tényező közül. És nincs benne se béke, se kiegyensúlyozottság. Nagyon jó lelkű és végtelenül szorgalmas fiatalasszony, ezért mindennek meg akarna felelni, mindenféle elvárásnak eleget tenni, a maga módján jónak lenni, és tenni a saját közösségeiért. És nem tud, mert hiányzik hozzá az ismeret, és hiányzik hozzá az a pillanat, amikor rendező elvvé is válik a hit. Ennek része – nagyon fontos része – az ismeret, amiben manapság nagyon gyengék általában a keresztyének. Pedig: „A hit nem tudatlanságban, hanem ismeretben áll, mégpedig nemcsak Istennek, hanem az isteni akaratnak a megismerésében.” (Institutio 3.2.2.) De hát mindehhez kell egy óriási ajándék: a hit. És akkor visszakanyarodunk a gyönyörű körforgásba, mert „...a hitnek épp annyira szüksége van az igére, mint a gyümölcsnek a fa élő gyökerére...” (Institutio 3.2.31.)
Pedig egy zenésznek mindenkinél jobban kellene érteni mindezt: klasszikus zenekar kotta nélkül nincs. És mivé lenne egy jó kis zenedarab, ha örökké vita lenne a zenekari tagok között. Mondjuk, valaki azt állítaná, hogy a nyolcad hangot negyednek kell játszani, a másik pedig nem fogadná el a kereszt előjelzést. Érdekes módon nem tartják diktatúrának, hogy az Írás (bocsánat: a kotta) le van írva. Sőt, kifejezetten örülnek, hogy nem saját kútfőből kell kitalálni Vivaldi darabjait. Mert ajándék, hogy leírták, hogy ott áll bárki előtt, aki szeretné eljátszani, elolvasni, megismerni. Mégpedig micsoda ajándék: több száz év távlatából hallani egy zseniális szerző zseniális művét.
És akkor mondjam még, hogy ennél még zseniálisabb mű is van, és ott a kezünkben róla a megajándékozott Szó?... Ugye, nem kell magyaráznom?